A narratív terápia elveit és módszerét az új-zélandi David Epston és az ausztrál Michael White dolgozta ki az 1980-as években. Epston szociális munkás, White családterapeuta volt. Az irányzat kidolgozása a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettségen alapult. A narratív szemlélet nemcsak egy új megközelítést, hanem paradigmaváltást jelentett a segítő beszélgetésekben, a pszichoterápiában, tanácsadásban, családterápiában, mediációban, csoportterápiában.
Michael White és David Epston nem diszfunkciókat feltételeztek az embereknek a szokásostól eltérő viselkedése mögött. Inkább a jelentésalkotási folyamatokra fordították figyelmüket: arra, ahogyan az emberek életük eseményeit történetekké szervezik és a történetekre, amelyek meghatározzák cselekedeteiket (White és Epston, 1990). Ezek a történetek az életünk narratívái és ezek jelentik a narratív segítő munkájának alapjait.
A narratív szemléletű segítő szakemberek segítik az egyéneket, családokat és közösségeket abban, hogy megismerjék egymás történetét és csökkentsék a problémák befolyását az életükre. Azért küzdenek, hogy elterjedjen az együttműködés kultúrája, amelyben a sokszínűség érték. A narratív irányzat egyik alapelve, hogy a segítő és a segítséget kérő személy egyenrangú. Kerüljük a hatalmi viszony kialakulását, a hierarchiát feltételező szakértő pozíciót.
Az életünket történetekben éljük. Ha valaki úgy gondol sajnát magára, mint szerencsétlen flótásra, akkor erre rögtön rengeteg esetet tud felsorolni. Például, amikor elé álltak a sorban, vagy elhagyta a szerelme, vagy kirúgták az állásából. Azokból az esetekből viszont, amikor valamit jól csinált, kiállt magáért, sikerült valami, nem lesz történet. Ezek inkább kivételek lesznek, ahogy a szólásunk is mondja, a szabályt erősítő kivétel. Egy narratív segítő feladata, hogy a klienssel együtt megtalálja ezeket az alternatív eseményeket, és erősebbé, hangsúlyosabbá téve beillessze a többi történet közé, nem negálva a többi, néha fájdalmas történetet sem.
A narratív beszélgetésben nagyon hangsúlyos a nyelv, a tudatosan választott szavak szerepe. Izgalmas lehetőségeket nyújt a probléma externalizálása. Ha nyelvileg a problémákat kívülre helyezzük, akkor megvizsgálhatjuk, hogyan hatnak az életünkre, kapcsolatainkra, eldönthetjük, milyen viszonyban szeretnénk lenni velük. Ahelyett, hogy azt mondanánk, “Ön depressziós”, inkább azt kérdezzük, “Mire szeretné a depresszió rávenni?” Hiszen ahogy White is megfogalmazta: “Az ember nem a probléma. A probléma a probléma.”
A szemlélet megalkotóinak szellemiségét talán az egyik korai írásukból vett idézet tükrözi a legjobban:
“Az egyik, ehhez a munkához kapcsolódó, számunkra központi jelentőségű elem, a kaland szelleme. Célunk, hogy megőrizzük ezt a szellemet, és tudjuk, hogy ha ezt elérjük, munkánk tovább fog fejlődni olyan módon, amely gazdagítja a mi életünket és azoknak a személyeknek az életét, akik a segítségünket kérik” (White és Epston, 1992, 9. o.).
Ezt a szellemiséget viszik tovább az irányzat elkötelezett követői a világ minden táján, akik újragondolják, alakítják a narratív megközelítés elméletét és módszerét, valamint etikai aspektusait a terápiás szobákban és más helyszíneken egyaránt.
A narratív irányzat az embereket mindig szűkebb és tágabb társadalmi környezetük részének tekinti, így a közösségekkel való csoportos munka szerves része a terápiás munkának.
Mi is ezt a megközelítést valljuk magunkénak. A szűkebb-tágabb közösséget, a környezetet, amiben élünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, akár egyének, párok vagy családok problémáival foglalkozunk.
