Magyar Narratív Központ Egyesület 2025. június 29-én tartott közgyűléséről

Egyesület neve: Magyar Narratív Központ Egyesület
Egyesület székhelye: 1134. Budapest, Huba utca 8. Fsz. 15.
Közgyűlés helye: 1123. Budapest, Győri út 10. IV. 2.
Közgyűlés ideje: 2025. június 29. 18:00 óra

Jelen vannak: A mellékelt jelenléti ív szerint.

Levezető elnök: Kucserka Fanni
Jegyzőkönyvvezető: Hajdu Judit
Jegyzőkönyv-hitelesítők: Balázs Annamária és Schauermann Tamás

Hajdu Judit az Egyesület elnöke köszönti a megjelenteket, megállapítja a jelenléti ív alapján a létszámot. Megállapítja, hogy a közgyűlési meghívó az alapszabályban rögzítettektől eltérően, nem szabályszerűen lett kiküldve, ugyanis nem tartalmazta az egyesület székhelyét, valamint a megismételt közgyűlést nem az eredeti időpontot legalább három nappal követő naptári napra hívta össze. A részvételre jogosultak legalább háromnegyede jelen van, és a közgyűlés megtartásához egyhangúlag hozzájárul. Az Egyesület elnöke megállapítja, hogy a közgyűlés határozatképes, az Egyesület jelenlegi taglétszáma 9 fő, a szavazásra jogosultak száma 7 fő A közgyűlést megnyitja.

Hajdu Judit a közgyűlés levezető elnökének Kucserka Fannit javasolja. Kucserka Fanni a felkérést elfogadja.

A közgyűlés a javaslatot
6 igen
0 nem
1 tartózkodó szavazattal ELFOGADTA.

Kucserka Fanni jegyzőkönyvvezetőnek Hajdu Juditot javasolja. Hajdu Judit a felkérést elfogadja.

A közgyűlés a javaslatot
6 igen
0 nem
1 tartózkodó szavazattal ELFOGADTA.

Kucserka Fanni a két jegyzőkönyv-hitelesítőnek Balázs Annamáriát és Schauermann Tamást és javasolja. Balázs Annamária és Schauerrnann Tamás a javaslatot elfogadja.

A közgyűlés a javaslatot
5 igen
0 nem
2 tartózkodó szavazattal ELFOGADTA.

A levezető elnök javaslatot tesz a napirendi pontokra.

Napirend
1. Elnöki beszámoló
2. Új tagok felvétele
3. Tervek ,

A napirendi pontokat a közgyűlés
7 igen
0 nem
0 tartózkodó szavazattal ELFOGADTA.

1. Elnöki beszámoló

Kucserka Fanni felkéri Hajdu Juditot, az Egyesület elnökét, hogy tartsa meg az elnöki beszámolót. Hajdu Judit ismertette az előző évi eseményeket, amelyek kapcsán pénzmozgás nem történt, gazdasági események nem volta. Tagdíj nem került beszedésre.
Megtörtént az Egyesületi bankszámlájának megnyitása és cégkapu létesítése, így az Egyesület szabályosan be lett jegyezve. Az éves beszámolóval kapcsolatban hozzászólás nem hangzott el. 

Az elnöki beszámolót és a 2024. évi éves beszámolót a közgyűlés
7 igen
0 nem
0 tartózkodó szavazattal ELFOGADTA.

2. Új tagok felvétele

Kucserka Fanni beszámolt róla, hogy Bethlenfalvy Ádám tag 2025. 02. 02-án, azaz négy hónapja kilépett az egyesületből, így azóta 9 főre csökkent az egyesületi tagok száma. ismertette az egyesület működésére vonatkozó szabályt, miszerint, ha hat hónapot meghaladó időtartamban 10 fő alá csökken az egyesületi tagok száma, úgy az az egyesület működésképtelenségét jelenti, és az egyesület megszűnését vonja maga után. Egy tag beszámolt róla, hogy a korábban érdeklődő személyek visszavonták jelentkez.süket, így tagfelvételre nem került sor. Új tag/elvételére nem került sor.

Az elnöki tájékoztatást a közgyűlés
7 igen
0 nem
0 tartózkodó szavazattal ELFOGADTA.

3. Tervek

Kucserka Fanni felkérte Hajdu Juditot, hogy számoljon be az Egyeslület terveiről. A jelen lévők megerősítették szándékukat, hogy a következő egy hónapban igyekeznek új tagot toborozni az egyesületbe. A jelenlevők mindannyian megerősítették, hogy értik, hogy az Egyesület fennmaradása veszélyben van.

A levezető elnök a közgyűlést 18:45-kor bezárja.

A Magyar Narratív Központ Egyesület 2025. évi rendes közgyűlésére

Időpont: 2025. június 29. vasárnap 18:00
Helyszín: 1123. Budapest, Győri út 10. IV.em. 2.
29-es kapucsengő

Kedves egyesületi tagok!

Szeretettel hívunk a közgyűlésre, hogy beszámoljunk az egyesület eddigi tevékenységéről és a további tervekről.

Napirend
1. Beszámoló az eddig történtekről
2. Új tagok felvétele
3. Tervek
4. Egyéb

A közgyűlés nyilvános. A közgyűlés akkor határozatképes, ha a szavazásra jogosult tagoknak több mint a fele jelen van. Határozatképesség hiányában, az előzetes meghívóban megjelölt, legkésőbb 1 órán belül összehívott közgyűlés a jelenlévők számától-függetlenül határozatképes. Az így megtartott közgyűlés napirendi pontjai megegyeznek az előzetes meghívóban közöltekkel.

Számítunk jelenlétedre!

Üdvözlettel:

Az Elnökség

Judit Hajdu
(A publikált cikk linkje: https://www.academia.edu/79505707/Narrative_practices_in_restorative_justice)

“Conflicts ought to be used, not only left in erosion.
And they ought to be used, and become useful,
for those originally involved in the conflict.”

Nils Christie, Conflict as property

“The person is not the problem; the problem is the problem.”

Michael White

I had been practising Narrative therapy for families and couples and doing divorce mediations for a few years when I started working with prisoners and first encountered Restorative practices. I was immediately struck by similarities between Narrative methods and Restorative practices and was sure I would see a great deal of liaison between them. To my surprise, I have encountered few instances of inclination to consider cooperation among Narrative practitioners, and almost none in the field of Restorative justice, victim-offender mediation or family conferencing. As I started my training in Restorative practices, I often felt an urge to include the well-structured scaffoldings of questions and interviews so characteristic of Narrative practices into our exercises, and found they fitted in well even though they were not familiar to my tutors. At the Summer School of the European Forum for Restorative Justice dealing with Restorative Justice & Serious Crimes, I was encouraged by our trainer Vince Mercer, an expert in mediating sexual violence cases, and one of the participants, Catherine O’Connell (lecturer, mediator, conflict coach) to explore the possibilities of utilising a synthesis of Restorative and Narrative practices in criminal cases.

Acknowledgement

I would like to thank Catherine O’Connell for inviting me to investigate the connection between Narrative and Restorative practices, Vince Mercer for his encouragement that it is indeed something worth exploring and Michael D. Lang for his support and never ending patience helping me along this article, which would never have been possible without the many prisoners and people in need who let me learn about and from their stories.

Introduction

The acceptance and use of Restorative and Narrative practices have been gaining ground over the past few decades, attracting a growing number of disciples. Training schools of both approaches have been established and the principles and methodologies of each method are becoming well-established[1],[2]. In primary and secondary schools, as well as in higher education, the two principles have been usefully blended (Winslade & Kecskemeti, 2016; Winslade & Williams, 2012; Kecskemeti, 2013; Kecskemeti, et al., 2013; Ganem & Duncan, 2017; Walgrave, 2011) and it is my belief that the two practices could gain considerably from a more extensive alliance in other areas, especially criminal justice.

This paper gives a brief summary of Restorative practices and a somewhat more detailed – but by no means comprehensive – description of techniques and principles of Narrative ideas as foundation for a suggested combination of the two approaches.

Narrative Practices

Some history and areas of use

Narrative therapy was developed by David Epston, of New Zealand and Michael White, of Australia in the 1980s. (White & Epston, 1992; Denborough, 2008; Denborough, et al., 2008) Their collaboration rooted in anthropology, family therapy and Eriksonian hypnotherapy and created not only a new approach but a new paradigm in psychotherapy, and ultimately in mediation and collective practices.

Narrative approaches, as will be discussed in more detail later, have always viewed individuals in relation to their social environment, thus collective work with communities evolved fairly soon in the development of Narrative theory and methods. Narrative practitioners work extensively with communities that endure hardship or have experienced trauma and in a close collaboration with them they have designed collective narrative practices that have been used effectively all over the world, for example, among prisoners, refugees, war survivors and other trauma victims (Denborough, 2008; Denborough, et al., 2008).

Besides psychotherapy and collective practices mediation has also been developed in Narrative practices to influence family counselling, divorce mediation and conflict resolution in health and educational settings (Winslade & Monk, 2000).

The Narrative Metaphor

Breaking away from the prevailing psychotherapy practices, instead of assuming an underlying dysfunction that defines the behaviour of people, Narrative therapy is concerned with the meaning making processes; the way people organise events of their lives into stories and the way, in turn, these same stories determine their actions (White & Epston, 1990). “It’s to propose that it is the story or self-narrative that determines which aspects of our lived experience get expressed … It’s to propose that we live by the stories that we have about our lives, that these stories actually shape our lives, constitute our lives, and that they ‘embrace’ our lives. … If we assume that our lives are constituted through narrative, it really is not possible for us to take the position that “one story is as good as another” (White, 1998).

When people come to therapy they are usually not content with their stories. They do not want to continue to live their lives in line with their stories. Their problems are overwhelming, that control their lives. They live problem-saturated stories. The task of the narrative practitioner is to sharpen their ears to alternative stories, events that do not fit the dominant storyline, the ones that had not been strung together into stories and could contradict the self-defining ones. These events are called unique outcomes, actions on the part of the client that can be starting points in weaving alternative stories to live by (White & Epston, 1990). These are the occasions, so often brushed aside as exception not worthy of attention, when e.g. Anger could not drive a father into verbal and physical aggression against his son upon hearing bad news from school, or when Fear could not coerce the son into cheating or running away. These alternative stories are fragile at the beginning and are constantly in danger of being defeated by dominant ones, so every effort should be made to “thicken” the thin stories (Morgan, 2000) by giving minute details of the scene, the smell, the colours and feelings. Telling and re-telling the stories make them sturdier, while writing them down also contributes to a thick storyline.

The aim, however, is not to simply replace the dominant, problem-saturated stories with the desirable alternative ones, but instead to widen the landscape to encourage a rainbow of possible stories in place of the narrow perspective created by the problem. A multi-storied perspective opens space for negotiating a number of possible outcomes that were previously unthinkable.

Deconstructing discourses

White’s philosophy was influenced by feminist authors (Payne, 2006) and by the writings of Michel Foucault (Payne, 2006). He was intrigued by the ethics of power and the way it manifests itself in social discourses, the taken-for-granted truths of institutions, religions, professions, clubs, neighbours and family members, all the strata of our lives from the grandest to the most local.

In any culture or society some stories have more power, more weight, than others. These cultural stories or discourses demarcate the lives and accepted behaviour of citizens, who perceive them as ‘facts’ or ‘reality’ (Freedman & Combs, 2002).

These norms and narratives can be in contradiction. The masculine narrative of real-men-do-all-they-can-for-their-loved-ones can be in serious conflict with society’s demand to respect property. So many men have been incarcerated for taking up crime in order to provide for their families, especially in dire situations like serious health problems. Cultural discourses within smaller communities could also generate personal dilemmas. For example, the strict prison code of NTA (Never Trust Anyone) that even merited an acronym in Hungarian prisons is against the strong desire and need to belong to somebody and have friendships to sustain integrity in hardship. These dilemmas and discrepancies do not belong solely to the world of crime or prison; our lives are full of them.  Consider the traditional religious beliefs versus the demands of a modern woman, or the dilemma between cultural integration and maintaining a homogeneous family unit.

Assisting clients to identify and describe these many dominant narratives (voices) is one of the main tasks of the practitioner. Only by doing so can s/he select the ones worthy of attention in any setting (Winslade & Monk, 2000). Once the discourse becomes evident, it is possible to deconstruct, analyse and reconsider the nature and impact of this narrative.

Deconstructing the dominant social discourses is the first step to liberate oneself from their power. Historically, psychology and especially psychotherapy, have been complicit in maintaining and even strengthening these discourses. Narrative practices question them first by acknowledging their presence and second by purposefully seeking out and reflecting on marginalised or alternative narratives. In practice, it means that practitioners – whatever the setting might be – acknowledge that they cannot be completely neutral in their dealings, that they are influenced by personal and societal discourses, and the client knows more about their own life (White, 1998).

Discourses affect individual lives as well as professional beliefs. It is for instance a strong social narrative of the mediation profession that people are driven by their needs and the clash of these needs result in conflicts. Thus, according to the problem-solving approach in mediation, therapists have to be “neutral” and “impartial” in order to negotiate between these needs (Winslade, et al., 1998). Winslade and Monk, mediators, whose practices are informed by Narrative ideas, (Winslade & Monk, 2000) criticize both the problem-solving approach of mediation practices and the need – not to mention the possibility – of neutrality and impartiality of the practitioners and have developed a new conflict paradigm. They have moved away from the concept of conflicts resulting from an individual’s innate psychological needs towards a notion that conflicts are embedded within differences of social discourses.  According to a social constructionist view, there is no single true version of an event, only different perspectives. People make meaning of the world according to their experiences, which inevitably vary, and these meanings form the stories they tell about any event. These distinct stories, and the meanings given to them, are unique and therefore unavoidably create the potential for conflict (Winslade & Monk, 2000).

This shift in perspective liberates the conflicting parties from their fixation on the problem itself, thus providing the opportunity for understanding the larger social context in which these individuals function and in which the narratives unfold.  The process of deconstructing their respective narratives, aids them in reconsidering how they view themselves and the other (Winslade & Monk, 2000). For example, once a divorced father realises that acting the “traditional head of the family” is not the only way – in fact, might not be the best way – to pass on his values to his son, he can see himself engaging in a meaningful relationship with his child.  As a result, time spent together can become more significant to each of them.  This shift may in turn change his relationship with his ex-partner.

The understanding of and responses to power also differentiates the Narrative approach from traditional mediation.  In the prevailing practices of mediation, power is considered a “finite quantity” (Winslade & Monk, 2000, p. 47). This perspective encourages the practitioner to intervene in order to balance power differences between disputing parties. In narrative mediation, however, power is viewed as a fluid phenomenon that can be addressed in several ways on both large-scale as well as individual levels.

Consequently, the narrative practitioner acknowledges that individuals and disadvantaged groups (those seen as having less power) do in fact have the ability to influence relationships (Winslade & Monk, 2000).

Externalization

Apart from the conflict, the problem – and more importantly its location – has also been reconceptualised by Narrative practitioners. Instead of looking for the roots of problems within the person, they examined the way social problems impose difficulties on people’s lives.  Since the 18^th century the notion of internalised problems has become the norm; we refer to people as bad-tempered, shy, weak, or aggressive as a complete description of their personalities and behaviours. The person becomes an object, a mere container of problems.  These problems are difficult to solve requiring the knowledge and skills of an expert.  The problem-solving process will be long, and the outcome hard to predict (White, 1998).

Narrative therapy, however, rejects the attempt to locate the problem within the person.

Michael White’s most-quoted maxim is “The person is not the problem, the problem is the problem” (White, 1988/9; White & Epston, 1990).  Adhering to this maxim, the therapeutic conversation is conducted in a way that problems get externalised, personified and talked about as if from a distance. Externalizing conversations have a unique language in which problems to be objectified are used in their noun form instead of as adjectives. Narrative practitioners talk about “the Anger” rather than “angry” in a way that personifies the problems and gives them intentions and power of their own. Problems can be talked of as vicious, evil or just mischievous, detached from the disputing parties, almost like creatures that make people’s lives difficult.

Naming the problem is a process that tempers their impact on the people and reduces the intensity of the conflict. In fact, this could be the first agreement in addressing a conflict, bringing a measure of unity without the threat of having to give up their positions. Having established a common name for the disagreement, there is an opportunity to explore the history of it and its effects on the relationship between the parties. Practitioners can ask questions about what the problem/conflict destroys, hinders, makes difficult or even what it makes possible (Winslade & Monk, 2000). Talking, for instance, about Jealousy, as a Monster that destroys intimacy, ruins the best moments, and brings about anger and desperation, makes it easier to talk about its effects without accusation and the consequent defensiveness. Also, Jealousy not only affects the person one is jealous about, but the jealous person as well. It might whisper irrational things into her/his ear or distract the person at work. By inviting Jealousy into the therapy room, it is easier to face it together, help overcome its toxic effect, and see the other person and the relationship without its devastating control.

It should be noted, however, that, externalisation is not merely a technique, it is an attitude, a way of looking at the world.  The aim is to see the problem separate from and not as defining the person. Working with a family with a history of abuse, for instance, the therapist might inquire about the “reign of Aggression”, the “debilitating power of Fear” or the “deceiving nature of Silence”. Conducting the therapeutic conversation with this mindset, parties come to understand the effect a problem might have on others and determine how to confront and resolve the problem (Freeman, et al., 1997).

Let me give you a short excerpt from a family consultation:

Father (about his young adult son, who is in trouble for vandalism): I can understand him. I was like him. It runs in the family. When I was his age I smashed and broke and saw no God no Human. Like an animal. Like a man.

Practitioner: You mean, it was difficult to control your Anger?

F: It was no Anger. It was like a wild beast. But sure, it was difficult to control. It’s in me. I am that beast… Less so now.

P: How is that? How can you control that Wild Beast more these days?

F: Dunno. I suppose I got older, wiser … maybe tired … and suppose, I just can’t. Not with the little one (his grandson) around. I’ve got to look after him. Can’t let him down.

P: So, you think it might be Love or Responsibility that could put the rein on that Wild Beast.

F: Those for sure.

Mother: (turning to her son) I could see no Wild Beast in your eyes.

Son: Maybe you don’t, but I feel it…

The practitioner could have chosen to initiate a conversation about the story/narrative of what it is to be a man because that is part of how the Father understands his son.  Instead, he chose to externalize the idea of Anger. She initiated a name to encourage the christening and carried on with the externalizing language. It struck a chord with the son, who could feel understood, but still responsible. It opened up the possibility of considering the skills and knowledges that could help him control his own Beast. Much later, having externalized the notions of anger, responsibility and tenderness, it was easier to discuss the social expectations (narrative) of masculinity.

Collective Narrative practices

Narrative therapy has also turned away from the practice of isolating people with problems. Recognizing that problems are embedded in the culture, the narrative approach involves members of the relevant communities to support the process. Influenced by social anthropology, especially the works of Barbara Myerhoff (1980), whose observations of “definitional ceremonies” – the way we define ourselves through the stories we tell others and via their reflections – had considerable impact on the identity construction theory of Narrative approaches.

In collective practices, it is paramount “to listen for both individual and collective speech patterns” (Denborough, 2008 p. 23); whenever there is trauma there is always a social issue. In collective practices practitioners always respond to both the individual and the collective issues.  In their view, attending to a greater social problem often plays a considerable part in healing the individual (Denborough, 2008). For instance, in the comment “When I was a kid, I was never much regarded as a human being in my family. I was a girl and fathers of course want boys” it is possible to detect the personal story of the speaker’s role in her family as well as the collective, the social discourse, of ‘boys being more valuable’ than girls. Bringing the collective into focus can be genuinely empowering (Denborough, 2008).

Narrative Practices, although part of a therapy tradition, demonstrate the extraordinary potential of engaging the community—the collective—in addressing an individual problem.  This—the community— is the very place where Restorative Practices take their roots.

Restorative Practices

Some history

The ancient tradition of victims and offenders settling their disputes with help from their community was widespread. Crime was not considered an act against society; these cultures acknowledged that the participants – victims, offenders, their families and their immediate communities – were all affected by the crime and therefore must be involved in restitution. This is not to say that there were no rules to compensate for wrongdoings, but the aim of these rules was to re-claim an atmosphere of peace, wholeness and companionship in the community. Codes of Hammurabi, Roman Law, German tribal laws or the traditions of indigenous people of North America, New Zealand and Australia were all similar in that they were less punitive than restorative (Van Nesse & Strong, 2010).

As kingdoms replaced tribal cultures, rulers took the place of victims; crimes committed against the “crown.”  Punishment was meted out by the ruler, without regard for the victims of the criminal acts.  As well, restitution or fines were paid to the state. The real victims were left out of the process. Although the failures of the system became apparent and prison reformers tried repentance, work treatment, training, psychological and mental treatments of the offenders, the victims were never again thought worthy of including (Van Nesse & Strong, 2010).

It was not until the 1960s and ‘70s that victims’ rights groups began to mobilise. Also around this time prison abolitionists began to give voice to their discontent regarding the system of punishment (Van Nesse & Strong, 2010).

Nils Christie, a Norwegian criminologist, is one of the founders of the resurrection of restorative practices. He considered criminal acts as conflicts and thus unavoidable elements of society.  He argued that these behaviours should be cherished, their solutions should not be monopolised by institutions, but rather be given back to the parties in conflict (Christie, 1977). An idea that is compatible with the perception of conflict as “the almost inevitable by-product of diversity” (Winslade & Monk, 2000, p. 41). Winslade and Monk also want to give back the conflict to the participants by encouraging them to name it, make meaning of it, realize and deconstruct the social discourses giving the conflict its strength.

Christie (1977) called for the de-institutionalising of criminology; not unlike like narrative theorists urging practitioners to step aside as experts and encourage individuals and communities to take responsibility for addressing problems. In the same article, he described his vision of a victim-oriented criminal system that takes its format after neighbourhood courts, a system, where response to crime is decided by those who are most closely affected by it and governed by the values of the community.

Soon research and experiments, especially in north-west Europe and North America, resulted in the introduction of interventions premised on the understanding of “crime as a wound within the community and recognize(s) that justice requires not just accountability but also healing” (Umbreit & Armour, 2011). Restorative Justice as it evolved is not a scheme or a set of techniques but – much the same as Narrative practices – a world view, a perspective on human contact and especially conflict (Umbreit & Armour, 2011). Therefore, it is not surprising that this perspective and the accompanying methods have spread to almost all spheres of life where conflicts are common – schools, work places, neighbourhoods and other small communities.  As a consequence of this widespread adoption, Restorative Justice is a dynamic, and often controversial domain of beliefs and practices trying to find its way between being part of the system of law and justice and a social movement (Walgrave, 2011).

It is beyond the scope of this article to examine the full scope of the influence of Restorative Justice principles and practices, so I would like to concentrate on the areas where they have had an impact on the judiciary.

Restorative Justice programmes

The three principal Restorative Justice initiatives are victim-offender mediation (VOM), (family) conferencing and (peace-making/sentencing) circles.

VOMs are guided face-to-face meetings between victims – and maybe their support persons – and offenders, in a safe setting after thorough preparation by the facilitator. The name is somewhat misleading as the aim of the encounter is not – as is true in most mediation interventions – to come to a consensus acceptable by both parties.  Instead, the process provides an opportunity for reconciliation; with victims gaining confidence over their vulnerability and finding a measure of acceptance and peace, and offenders realising the full effect of their behaviour and accepting responsibility for the impact of their actions. An ideal outcome of VOM is not necessarily compensation or restitution – although agreement on such matters may be part of the process.  For those involved in VOM, the goal involves psychological changes in the victim and the offender in relation to the criminal act. The story of the crime can be re-authored by the participants in order to create a narrative that is coherent and reflects their new perspectives on the events of the crime.

Family conferencing was first introduced in New Zealand to save young offenders from prison and by now it is widely used in several countries. The principal goal of this process is preventing the criminalisation of vulnerable youth by pooling the family’s resources to provide safety net for them. The offender’s extended family, together with other willing community members, are invited to one of the members’ houses to discuss and determine how to share tasks and responsibilities that address the offender’s behaviour. Experts are not part of the conference but can be asked to provide answers to questions from group members to assist the group in making decisions. There are many types of family conferencing.  One for example is where offenders before release, their families and members of the communities to which they will be reintegrated discuss conditions, responsibilities and opportunities with the aim of supporting the integration process.

Circles are facilitated discussions about harm or conflicts concerning a community. They can be held after sentencing to aid reconciliation (peace-making circles) or in place of sentencing (sentencing circles).  In recognition of traditional methods, some judicial decisions in Canada have been transferred to traditional first nation communities (Bradshaw & Roseborough, 2005).

The four essential values of all Restorative Justice programmes are:

• Inclusion – making sure that all affected parties are included (victims, offenders, their respective families and the larger community);
• Encounter –  a face-to-face meeting of the participants in a secure environment (when and where it is feasible);
• Amends – the offender taking responsibility for harm done and for restitution or compensation; and
• Reintegration – providing an opportunity for those responsible for causing harm to return to the community (Van Nesse & Strong, 2010).

A possible synergy 

Narrative and Restorative Practices share common principles as well as some history:

• importance of stories;
• rejecting the expert position of professionals;
• significance of communities;
• inviting communities and individuals to own their conflicts and stories;
• relying on the wisdom of traditional cultures in problem solving;
• rejecting blaming the individual and searching the broader social landscape for explanation and influence;
• acknowledging the simultaneous existence of contradictory stories and accepting them; and
• seeing conflict as essential, something that can have value.

Restorative Justice aims for justice that entails healing, while Narrative therapy “has the capacity to channel the energy arising from individual troubles and shape it into productive social action” (McLeod, 2006, p. 207). Thus, combining the two movements, that come from two directions and occupy overlapping territories could intensify their effect.

There are two areas where use of a combination of Restorative and Narrative Practices could be beneficial to both approaches.

1)  Interface between Restorative Justice and the Judiciary

Most Restorative Justice programmes take place within the context of the judiciary; thus, it is no surprise that it has been strongly influenced by the values and practices of the legal system. Critics of Restorative Justice argue, that this system, with its black and white categories, and the compartmentalisation of persons into victims and offenders, leaves little room for alternative outcomes apart from apology, disclosure and amends. Because the stories in this system focus exclusively on victimhood and offender responsibility the practitioners’ neutrality and impartiality is necessarily jeopardized (Hanan, 2016). Offenders stories are often labelled “comfort stories” by practitioners, say former prisoner Micaela Booth in a blog of the film Injustice (http://www.injustice-film.com/2018/06/23/michaela-booth-on-victims-and-redemption/) meaning they are formed to make excuses to ameliorate responsibility, while victims’ stories are also often limited to satisfy social beliefs about victimhood, which can lead to re-victimization (Pemberton, GM Aarten, Mulder 2018).

Alan Jenkins (2009), who combines restorative and narrative ideas in his work with men who have abused, might have an answer to this critique. He encourages practitioners to challenge the initial, often one-sided, self-deprecatory or self-important, abusive self-narratives of the offenders and listen for signs of ethical qualities to utilize by using it as openings for a fuller, multi-storied narrative less governed by the often-confining social discourses of masculinity. Jenkins defines ethics as an active striving for how one wants to live one’s life and to relate to others as opposed to the prescriptions of society in the forms of morale (Jenkins, 2006).  He argues, that abusive behaviour is often the result of an over-zealous wish to protect as a real man stipulated by the morale of society (Jenkins, 2009).

The danger of accepting culturally constructed narratives—those deemed consistent with the norms of the legal system—as the only truth about a person, applies to victims’ stories as well. Narratives of offenders and victims are connected by the stories of crime, but the meanings of crime differ considerably for victims, offenders and the legal system.  Complying with norms of criminal justice can result in one-sided storylines that emphasize vulnerability and guilt, leaving little room for self-definition or strength. It is the responsibility of the practitioner to find the unique outcomes that can lead to alternative stories and provide space for therapeutic change (White, 2007). It might not necessarily result in absolution or forgiveness, but it will result in healing, one of the main goals of Restorative Practices.

Whether offenders and victims can share their stories, and when, has to be decided by the practitioner in consultation with all affected parties.

Victim-offender mediation commonly starts with thorough preparation performed in alternating separate meetings with the victim(s) and the offender(s). The aim of the preparatory phase is to build trust with the mediator and the process, decrease anxiety and prepare the participants to see, hear or simply be in the presence of the other (Mercer & Sten Madsen, 2015).

Narrative techniques could be considered in the preparatory phase of the victim-offender mediation.  As part of the narrative process, the participants could discuss and negotiate the meaning of experiences such as pain, loss, and violence.   In the process of deconstructing these terms, the victim and offender can revise the isolating discourses and thereby assert a measure of control over their stories.

In serious criminal cases where, despite the motivation to meet the offender, the victim’s anxiety remains high, practice sessions involving outsider witnesses could precede the actual meeting, as a sort of rehearsal. The audience of other victims, friends or family acting as witnesses, help reassure and give confidence to the victims.  Vince Mercer, long-time VOM practitioner who works with violent and harmful sexual behaviour cases, sees the face-to-face meetings as rituals or rites of passage to reconciliation (Mercer, personal communication). With thorough preparation, there is every possibility that it can turn out to be a life-changing event.

2)  The role of communities in Restorative Justice practice

In Restorative Justice, community members play a variety of roles, including: the active and direct involvement of immediate family members of victims and offenders, concerned community members, such as neighbours in the case of vandalism at peace-making circles, and the dedicated work of volunteers (Rossner & Bruce, 2016).

I argue, that Restorative Justice as a movement as well as practice could benefit largely from the tested and proven methods of collective narrative practices. One of their many advantages is that they rely on the strengths, traditions and cultural norms of the communities themselves.

The underlining principle of collective practices is the importance of telling and re-telling of life-stories—the narratives that create the ever-changing identities of persons. Re-authoring culturally defined stories need audiences, stories need to be told and heard and then they can be profoundly life-changing (White, 2007). The first narrative technique that used audiences to stories are outsider witness practice. They are rooted in the work of American anthropologist Barbara Myerhoff:

Definitional ceremonies deal with the problems of invisibility and marginality; they are strategies that provide opportunities for being seen and in one’s own terms, garnering witnesses to one’s worth, vitality, and being.

(Myerhoff 1982, p.267)

Outsider witness practices build on the power of acknowledgement. The highly-structured ritual is divided into three stages:

1. Telling of the life-story by the person the ceremony is organised for;
2. Reflection to this story by the witnesses – by answering specific questions; and
3. Reflection by the person the ceremony is organised for, on how his/her story influenced the witnesses.

Outsider witnessing is a widely-used technique not just in community work but in therapy or mediation and they could be powerful tools in the hands of restorative practitioners in the aftermath of harm done to the community.

Other collective practices can be utilized such as sharing stories of knowledge and achievements between communities; the Tree of Life technique, that uses the metaphor of the tree to find and build on the roots and strength of communities experiencing hardship; the Collective Timelines to highlight shared sentiments between people of very different background and the power of song-writing and music.

These methods have been developed in a variety of cases and used when crime or incarceration affected the community (Denborough, 2008).

An invitation

After a short description of Narrative and Restorative practices this article listed many similarities of the underlining principles and suggested ways of combining the two practices in certain criminal cases to the benefit of all the stakeholders: victim, offenders and the smaller and larger communities.

Suggestions included Narrative techniques and methodologies to be used within the framework of Restorative Justice. Externalization, spotting unique outcomes to weave alternative stories, re-authoring stories to gain multistoried identities and a great variety of collective narrative practices that could enhance the effectiveness of Restorative Justice. Narrative practitioners on the other hand could venture more in the territory of Restorative practices especially in criminal cases in judicial setting.

A first step towards cooperation could be a greater awareness of the similarities between the two approaches through conference and journal invitations on both sides.

It is my hope that restorative and narrative practitioners consider the ideas of cooperation outlined in this article and put them to the test to either accept them or find other more promising ones to be developed into programs to the benefit of victims, offenders and communities.

References

Bradshaw, W. & Roseborough, D. (2005) Restorative justice dialogue:  The Impact of Mediation and Conferencing on Juvenile Recidivism, Federal Probation, 69(2), p. 15–21. Available at: http://ir.stthomas.edu/ssw_pub/24  (Accessed: 15 May 2018)

Christie, N. (1977) Conflicts as property, The British Journal of Criminology, 17(1): 1-15.

Decraemer, K. (2014) Working with (Young) Offenders, Conference notes, Third Europe+ Conference of Narrative Therapy and Community Work, Iasi, Rumania.

Denborough, D. (2008) Collective Narrative Practice – Responding to Individuals, Groups and Communities who have Experienced Trauma, Adelaide: Dulwich Centre Publications.

Denborough, D., J. Freedman, C. White (2008) Strengthening resistance: The use of narrative practices in working with genocide survivors, Adelaide: Dulwich Centre Foundation.

Freedman, J., G. Combs (2002) Narrative therapy with couples … and a whole lot more! Adelaide, S. Aust.: Dulwich Centre Publications.

Freeman, J. C, D. Epston, D. Lobovits (1997) Playful Approaches to Serious Problems: Narrative Therapy with Children and Their Families, New York: W.W. Norton.

Ganem P., D. Duncan (2017) Integrative Restorative Justice Narrative Mediation circle Approach: Students’ Perspective of their MSW Program Experience, Available at: https://csus-dspace.calstate.edu/bitstream/handle/10211.3/189850/GanemDuncanRJNMcThesis.pdf?sequence=1

Jenkins, A. (2006) Shame, Realisation and Restitution: The Ethics of Restorative Practice, Australian and New Zealand Journal of Family Therapy, 27(3), p. 153–162.

Jenkins, A. (2009) Becoming Ethical: A Parallel, Political Journey with Men who have Abused, Dorset: Russel House Publishing.

Kecskemeti, M. (2013) Competent Students and Caring teachers: is a Good Pedagogy Always the Best Pedagogy?  Teachers and Curriculum, Vol.13: 93-98.

Kecskemeti, M., K. Kaveney, S. Gray, W. Drewery (2013), A Deconstructive Approach to Class Meetings: Managing Conflict and Building Communities, Narrative and Conflict: Explorations in Theory and Practice 1(1): 30-51.

McLeod, J. (2006) Narrative thinking and the emergence of postpsychological therapies, Narrative Inquiry. 16(2006) pp. 201-210.

Mercer, V., K. Sten Madsen, M. Keenan and E. Zinsstag (2015) Sexual Violence and Restorative Justice: A Practice Guide, Leuven Institute of Criminology. [online] Available at: http://www.euforumrj.org/wp-content/uploads/2015/09/Doing-Restorative-justice-in-cases-of-sexual-violence_practice-guide_Sept2015-1.pdf (Accessed: 15 May 2018)

Morgan, A. (2000) What is Narrative Therapy? An Easy-to-read Introduction, Adelaide, S. Australia: Dulwich Centre Publications.

Myerhoff, B (1980) Number Our Days, New York: Simon and Schuster.

Myerhoff, B. (1982) ‘Life history among the elderly: Performance, visibility, and remembering’ in Ruby J. (ed.) A crack in the mirror: Reflexive perspective in anthropology, Philadelphia: University of Pennsylvania Press.

Payne, M (2006) Narrative Therapy, Sage Publications.

Pemberton, A., P.GM. Aarten, E. Mulder (2018) Stories as property: Narrative ownership as a key concept in victims’ experiences with criminal justice, Criminology and Criminal Justice [online]. Available at: http://journals.sagepub.com/doi/10.1177/1748895818778320 (Accessed: 15 May 2018)

Rossner, M and Bruce, J. (2016) Community participation in restorative justice: rituals, reintegration, and quasi-professionalization, Victims & Offenders, 11(1) pp. 1-19. [online] Available at: http://eprints.lse.ac.uk/65067/ (Accessed: 15 May 2018)

Umbreit, M., M. P. Armour (2011) Restorative Justice Dialogue: An Essential Guide for Research and Practice, New York: Springer Publishing Company.

Van Nesse D.W., K. H. Strong (2010) Restoring Justice: An Introduction to Restorative Justice, Routledge.

Walgrave, L. (2011) Investigating the Potentials of Restorative Justice Practice, Journal of Law & Policy 36 [online]. Available at: https://openscholarship.wustl.edu/law_journal_law_policy/vol36/iss1/6/ (Accessed: 15 May 2018)

White, M. (1988/9) The externalizing of the problem and the re-authoring of lives and relationships in White M. (ed.) Selected Papers, Adelaide, Australia: Dulwich Centre Publications.

White, M., D. Epston (1990) Narrative Means to Therapeutic Ends, New York: Norton.

White, M., D. Epston (1992) Experience, contradiction, narrative and imagination: Selected papers of David Epston and Michael White 1989-1991, Adelaide: Dulwich Centre Publications.

White, M. (1995) Re-authoring lives, Adelaide: Dulwich Centre Publications.

White, M. (2007) Maps of Narrative Practice, New York: Norton.

Winslade, J., M. Kecskemeti (2016) Better Classroom Relationships, New Zealand: NZCERPRESS.

Winslade, J., G. Monk (2000) Narrative Mediation: A New Approach to Conflict Resolution, San Francisco: Jossey-Bass.

Winslade, J., M. Williams (2012) Safe and Peaceful Schools: Addressing Conflict and Eliminating Violence, Corwin.

Footnotes

[1] Dulwich Centre Adelaide, Australia  – set up by Michael White, one of the founders of Narrative therapy – https://dulwichcentre.com.au/about-dulwich-centre/

Narrative Approaches – an online community, set up by David Epston,  the other founder – http://www.narrativeapproaches.com/about/

The Institute of Narrative Therapy – London, UK –  http://www.theinstituteofnarrativetherapy.com

The Vancouver School for Narrative Therapy – http://therapeuticconversations.com

Evanston Family Therapy Center, Chicago, USA – https://www.narrativetherapychicago.com

[2] European Forum for Restorative Practices – http://www.euforumrj.org

International Institute for Restorative Practices, Bethlehem, USA – https://www.iirp.edu

Restorative Justice 4 Schools, UK – http://www.restorativejustice4schools.co.uk

Íme a link: WMN

Amennyiben itt szeretnéd elolvasni, alább elhelyeztük a cikk teljes szövegét:

Nem te vagy a probléma! Hogyan segít a narratív terápia újraírni az életed történetét?

2024. december 5. |WMN| Olvasási idő kb. 4 perc

A narratív terápiás irányzat Magyarországon még kevésbé ismert, pedig világszerte sokak számára hozott megkönnyebbülést. Ez a szemléletmód anti-individualista, érzékeny a társadalomra, kerüli a címkéket, segít újrafogalmazni életünk történeteit, hogy ne az embert azonosítsuk a problémával, hanem a történeteinken keresztül újraírjuk saját erősségeinket és lehetőségeinket. A módszer különlegessége azonban nem csupán ebben rejlik: a narratív terápia erősen támaszkodik a közösség gyógyító erejére is, amelyben a kliensek és terapeuták egyenrangú felekként működnek együtt. Hogyan működik ez a gyakorlatban? Miben más a többi terápiás irányzathoz képest? Részt vehettem a narratív terápiás irányzat egyik legnagyobb nemzetközi konferenciáján, ahol már maga a szervezés is megmutatta, mennyire radikálisan különbözik ez a pszichológiai megközelítés a többitől. Kucserka Fanni, pszichológus, pár- és családterapeuta vendégposztja.

–

Mi is az a narratív terápia?

A narratív terápia egy különleges pszichológiai megközelítés, amely Michael White és David Epston nevéhez fűződik, és az 1980-as években indult Ausztráliából és Új-Zélandról – idehaza pedig a Magyar Narratív Központ Egyesület foglalkozik vele. Alapja, hogy mindannyian történetekben gondolkodunk: ezek határozzák meg, hogyan látjuk magunkat és a világot. Az emberek sokszor problémákba „ragadnak bele”, mert elhiszik, hogy az az ő identitásuk része. White híres mondása szerint azonban:

„Az ember nem a probléma. A probléma a probléma.”

A narratív terápia azon az elképzelésen alapul, hogy az életünk értelmét az egymással való interakcióink során megélt történeteken keresztül alakítjuk ki. Ezek a történetek vagy ön-narratívák megmutatják, hogy mi az, amit mi magától értetődően valóságnak tekintünk. A minket körülvevő sztorik, filmek, regények, politikai reklámok és családi legendák alakítják, mit érzékelünk kívánatosnak, és ugyanígy korlátozzák is elképzeléseinket arról, hogy számunkra mi lehetséges. A látott és hallott történeteken keresztül tanuljuk meg azokat a mércéket, amelyekhez magunkat és egymást mérjük.

Az embereknek gyakran akkor van szükségük segítségre, amikor olyan történetekben ragadnak meg, amelyek szerint nem felelnek meg valamilyen kulturális teljesítményskálán.

Miben más ez a módszer?

A narratív terápiás munka során segítenek megtapasztalni a kliens számára olyan alternatív történeteket, amelyek ugyan léteznek, de háttérbe szorultak vagy elhalványultak.

Ezek a történetek lehetővé teszik, hogy elismerjük azokat a tudásokat, készségeket és képességeket, amelyekről megfeledkeztünk, vagy amelyeket adottnak vettünk.

A narratív terápia szakít a hagyományos pszichológiai modellekkel. Itt nincs hierarchia terapeuta és kliens között: a két fél egyenrangú, közösen dolgozik a megoldásokon. White társas folyamatként határozza meg a terápiát. A tanácsadóknak, terapeutáknak tehát nem kell a zavarok és diszfunkciók szakértőjének lennie. Inkább olyan társas szituációk megteremtése a dolguk és felelősségük, melyben felszínre kerülhetnek a reménytelibb vagy preferált identitások és narratívák.

Nyáron részt vettem a narratív segítő közösség nemzetközi konferenciáján Liverpoolban, ahol az első két előadást nem is szakemberek, hanem páciensek tartották, ami egészen szokatlan – más terápiás irányzatban jóformán elképzelhetetlen lenne.

Egy pszichiátriai beteg és egy autista fiatal saját történetüket mesélték el: amellett, hogy megosztották a rendszerabúzus okozta traumáikat, majd talpra állásuk, és társadalomba való integrálódásuk történetét, a hagyományos mentális egészségügyi ellátás kritikáját is megfogalmazták. A később felszólaló autista fiúval együtt mindhárman az emberi bánásmódot, a méltóságot, a szabad döntést támogató segítői attitűd gyógyító hatásáról beszéltek.

Ez a szemléletmód kifejezetten kritikus a pszichológiai címkézéssel szemben. Ha ugyanis valakit kategorizálunk, akkor problémákat tartalmazó „edényként” tartjuk őt számon, s az emberek azonosulnak a nehézségükkel.

Így lesz végül maga az ember a probléma, és nem a probléma a probléma. A megküzdést ellehetetleníti, hogy amennyiben az ember azonosnak tartja magát a problémával, akkor önmaga ellen kell fellépnie.

Mit nyújt nekünk kliensként?

Egy narratív terápiás ülés egyfajta felfedezőúthoz hasonlítható. Gyakran használjuk a Térkép-metaforát. Megyünk az úton, elágazáshoz érünk, eldöntjük, merre haladunk tovább. Ha veszélyes ösvényre tévedtünk vagy csak nem tetszik a táj, visszamegyünk a korábbi csapásra stb. Ezzel a metaforával kifejezzük azt is, hogy folyton változhatunk, mi döntjük el az irányt.

A terapeuta kérdéseivel abban segít, hogy olyan „alternatív” történetek kerüljenek elő, amelyek eddig háttérbe szorultak. Ennek egyik módszere a kivételek keresése. Ha például valaki azt mondja, „én semmiben sem vagyok jó”, akkor a terápiás ülésen azt keresik, mi az, – legyen akár a legapróbb dolog is – amiben mégis ügyes, amit jól csinált. Majd megvizsgálják ezeknek a történeteknek a jelentőségét, hatását. Végül eltűnik az a kép, hogy semmiben sem jó. Néha a múlt történeteiben találjuk meg ezeket a kivételeket, akkor lehet tudni, mihez kell visszamenni.

A probléma/ember szétválasztásának egyik legjobb módszere az externalizálás, vagyis a probléma kihelyezése, megszemélyesítése. A narratív terapeuta nagyon figyel a nyelvhasználatra, még a megfelelő nyelvtani ragozással is segítheti a folyamatot. Ha például egy kliens azt mondja, „depressziós vagyok”, a terapeuta visszakérdezhet: „és mióta látogatja önt a depresszió”? Vagy: „és hogy néz ki ez a depresszió? Le tudná írni nekem? Mekkora most: betölti a szobát, vagy elfér a kanapé alatt?”

Akár el is nevezhetik közösen, például Mr. Fekete Felhőnek. „És mit eszik ez a Mr. Fekete Felhő, mitől dagad, és miket duruzsol az Ön fülébe? Na és mi az ellenszer, mivel lehet lecsendesíteni, távol tartani?”

Egy egyszerű, de hihetetlen erejű eszköz a terápiás dokumentumok, írások, levelek használata. A szó elszáll, az írás megmarad – tartja a mondás. Éppen ezért a terápiás folyamat során érdemes írásban is rögzíteni az elért eredményeket vagy azokat a fundamentális értékkel bíró, biztos tudásokat, amelyeket a kliens megfogalmaz. Ez az eszköz a folyamat közben, és a közös munka lezárása után is segít megszilárdítani a terápiás eredményeket.

„A legmélyebb gödörből néha egy fecni segít kimászni” – mondta egy fiatal kliens, aki a pénztárcájában hordta azt a darab papírt, amely egy terápiás alkalommal született.

A narratív terápiás irányzat

Az alábbiakban bemutatom, hogyan indult el ez a friss irányzat, milyen elméleti, etikai alapelvei vannak. A narratív szemlélet a családterápiás módszerből indult ki, valamint a posztmodern szellemtörténeti korszaka és paradigmaváltása hívta elő. Kitérek az irányzat legfontosabb fogalmaira, témáira, mint az identitásfelfogására, a nyelv fontosságára. Majd az irányzat módszereit szedem össze, végül pedig a narratív dokumentumok használatának módszerét mutatom be.

Az irányzat indulása

A narratív terápia elveit és módszerét az új-zélandi David Epston és az ausztrál Michael White dolgozta ki az 1980-as években. Epston szociális munkás, White családterapeuta volt. Az irányzat megalkotása a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettségen alapult. A narratív szemlélet nemcsak egy új megközelítést, hanem paradigmaváltást jelentett a segítő beszélgetésben, a pszichoterápiában, a tanácsadásban, a családterápiában, a mediációban és a csoportterápiában.

Együttműködésük szellemiségét talán az egyik korai írásukból vett idézet tükrözi a legjobban: „Az egyik, ehhez a munkához kapcsolódó, számunkra központi jelentőségű elem, a kaland szelleme. Célunk, hogy megőrizzük ezt a szellemet, és tudjuk, hogy ha ezt elérjük, munkánk tovább fog fejlődni olyan módon, amely gazdagítja a mi életünket és azoknak a személyeknek az életét, akik a segítségünket kérik” (White és Epston, 1992, 9. o.). Ezt a szellemiséget viszik tovább az irányzat elkötelezett követői a világ minden táján, akik újragondolják, alakítják a narratív megközelítés elméletét és módszerét, valamint etikai aspektusait a terápiás szobákban és más helyszíneken egyaránt.

A narratív irányzat az embereket mindig szűkebb és tágabb társadalmi környezetük részének tekinti, így a közösségekkel való csoportos munka szerves része a terápiás munkának.

Michael White és David Epston (1992) nem feltételeztek diszfunkciókat, melyek az emberek viselkedését meghatározzák. Inkább a jelentésalkotási folyamatokra fordították figyelmüket. Arra, ahogyan az emberek életük eseményeit történetekké szervezik, mely történetek meghatározzák cselekedeteiket (White és Epston, 1990). Ezek a történetek az életünk narratívái, melyek a narratív segítő munkájának alapjai.

A narratív szemléletű segítő szakemberek segítik az egyéneket, családokat és közösségeket abban, hogy megismerjék egymás történetét, csökkentsék a problémák befolyását az életükre. A narratív irányzat egyik alapelve, hogy a segítő és a segítséget kérő személy egyenrangú. A segítő kerüli a hatalmi viszony kialakulását, a hierarchiát feltételező szakértő pozíciót.

Posztmodern és posztstrukturalista felfogásmód

White és Epston elképzelései a narratív terápiával kapcsolatban szorosan összefüggnek a posztmodern gondolkodással. Jerome Bruner (2005) amerikai pszichológus sokat foglalkozott elméletalkotása során a modern vagy pozitivista és a posztmodern világkép megkülönböztetésével. Kifejti, hogy míg a modern gondolkodás szerint a világra objektíven megismerhető, az emberen kívül álló entitásként tekintettek, addig a posztmodern világképben nincsenek objektív igazságok. Inkább a tapasztalatok különböző értelmezései léteznek. Ezek pedig a társas interakciókban alakulnak ki. Bruner (2005) ennek nyomán kétféle gondolkodást feltételez, a narratív gondolkodást és a paradigmatikus vagyis logikai gondolkodást. Ez utóbbi ok-okozati kapcsolatokat feltételez, kategóriákat hoz létre, elvont fogalmakkal él. Ezzel szemben a narratív gondolkodás emberi szándékokkal, vágyakkal, cselekedetekkel és a pszichés valósággal foglalkozik. Központjában a történetek állnak. A történetnek két részét különbözteti meg: a cselekvés mezejét, mely magába foglalja az eseményeket, a szereplőket, a szándékokat, valamint a tudatosság mezejét, amely a történet értelmezését, azaz a jelentéstulajdonítást tartalmazza. Azt, hogy mit gondolnak és éreznek a történet szereplői vagy a mesélő a szituációval kapcsolatban, mit jelent, mi a jelentősége a narrátor számára. A narratíva tehát a valóság egy változata, melynek kialakulását számos dolog befolyásolja, többek között az adott kultúra normái, konvenciói is (Fehér, 2010).

A narratíva, mint posztmodern fogalom a francia filozófus Paul Ricoeur (1991) nevéhez köthető. A narratíva alatt ön-narratívát ért, mely az az egyes szám első személyben elbeszélt történet, amelyen keresztül meghatározzuk, kik vagyunk. Ez az önmeghatározás az élettörténetünkkel kapcsolatos emlékeinket, a különböző társas helyzetekben betöltött szerepeinket foglalja magába. Ezekből az ön-narratívákból gyakran mesélünk el kivonatokat másoknak (és önmagunknak), mely részletek több változatban fordulhatnak elő, de a domináns témái, fogalmai ismétlődnek. A személyek a domináns történeteiket gyakran kivetítik a feltételezett jövőbe is. A narratív terápia célja – az irodalmi alkotások létrehozásával kapcsolatos területről származó metaforát használva – ennek a történetnek az „átírása” vagy „átszerkesztése”.

Ricoeur (1991) a narratívát, mint az emberi tudatosság központját írja le. Elmélete szerint a narratíva-alkotás egy mentális strukturáló folyamat, melyen keresztül meghatározzuk egzisztenciális kapcsolatunkat az objektív és szubjektív világgal és annak eseményeivel. Ricoeur fogalma a posztmodern gondolkodással szoros összefüggésben értelmezhető, melynek középpontjában az a felismerés áll, hogy a világ és az emberi élet több párhuzamos leírásának is létjogosultsága van. A posztmodern megközelítés nem feltételez, ezért nem tekinti meghatározhatónak egy probléma hátterében álló ismeretlen világot. Inkább az életünkről alkotott jelentés az, ami megismerhető. Ez pedig a narratíván keresztül fejeződik ki. Az irányzat szerint ezek a történetek nemcsak az emlékeink összefoglalásai, hanem befolyásoló erővel bírnak. A történetek folyamatosan hatnak egyrészt egymásra, másrészt arra, ahogy az életünket éljük, harmadrészt a további történetekre, amelyeket majd ez után mesélünk. Az emberek tehát az előzetes szűrőiken keresztül alkotják meg a maguk valóságát. Ezeknek az előzetes elképzeléseknek kialakításában szerepet játszanak múltbéli élményeik, valamint annak a mikro- és makrotársadalomnak a normái és jellemzői, amelyben élnek (Payne, 2014).

A posztmodern a racionális, hatalmon alapuló modern világkép elleni reakció volt. Ehhez hasonlóan a posztstrukturalizmus a fogalom lényegéből adódóan a strukturalizmussal szemben létrejött irányzat. A modern vagy strukturalista és a posztmodern vagy posztstrukturalista terápiás megközelítések főbb különbségeit az alábbi, gyakorlati példákkal illusztrált táblázat foglalja össze (Hayward, 2022).

Az identitás kérdései

A modernitás, mint szellemtörténeti kor felfogása szerint a személyiség egy olyan szilárd én-állapot, ami a kialakulása után már lényegesen nem változik (lásd pl. Erikson és Rogers modelljei). A posztmodern gondolkodók szerint az identitás folyamatosan változik. A narratívum, mely az identitást hordozza, sőt maga a személy identitása, az egész életen át folyamatosan változik, alakul. A narratív szemléletű identitás elmélet szakít a statikus identitásfelfogással, valamint nagy hangsúlyt helyet a társadalmi kontextus identitásformáló erejére.

Foucault (2004) szerint a modern társadalmakban a nem normálisnak vagy betegnek címkézett emberek elkülönülnek a társadalom egészséges részétől. Megállapítja, hogy a nyelv ennek az elnyomásnak az eszköze. A hatalom birtokosai a nyelv által uralják a társadalmi diskurzust, meghatározzák, hogy kit tekintünk őrültnek, kit nem. Majd ezek az elnyomott egyének a negatív megkülönböztetéseket internalizálják, azonosulnak azokkal. Foucault (2004) tehát azonosította azokat a beszédmódokat, amelyek problémás identitásokat rendeltek egyesekhez (pl. elmebetegek, boszorkányok, gyenge/egészségtelen/függő/nyaggató/követelőző személy, diszfunkcionális szülők, skizofrenogén családok), elkülönítve őket a többiektől. Ezek totalizáló leírások. A személy tárgyiasul, amikor problémákat tartalmazó edényként tartják őt számon, és azt gondolják, hogy a problémák az identitásuk tükröződései. Ha a problémákat belsőként látják, akkor a feladatuk, hogy saját maguk ellen lépjenek fel. A nyugati pszichológia követi az internalizáló gyakorlatot. Az internalizáló versus externalizló beszédmód, gondolkodás bemutatását a következő táblázatban mutatom be, a szorongás példáján keresztül.

Az identitás természetéről a ma is aktív amerikai narratív terapeutapárosa négy axiómát fogalmaz meg. Combs és Freedman (2016) leszögezik, hogy 1) az identitás kapcsolatokban értelmezhető (relational), vagyis az, hogy kiknek gondoljuk magunkat, abból is tevődik össze, hogy mások hogyan érzékelnek minket, mik az elvárásaik velünk szemben. 2) Az identitás részekből álló (distributed). Különböző helyeken, helyzetekben különböző módokon manifesztálódik, például emlékfoszlányokban, anekdotákban, a Facebook profilunkban, orvosi vagy egyéb dokumentumokban stb. Ezek az identitás-szeletek időnként egy egységes szelf-érzetté állnak össze, máskor nem, hanem megmarad sokféleségében. 3) Helyzetekben, szituációkban jelenik meg (performed), vagyis mindig emberi kapcsolatainkban vagyunk nézők vagy résztvevők. Valamint 4) az identitás mindig folyamatában változó (fluid). A döntéseinkkel, cselekedeteinkkel, megnyilvánulásainkkal mindig új identitásokba lépünk, a változást nem lehet elkerülni. A terápiában, tanácsadásban ezt a folyamat-jelleget hangsúlyozzák. Nem azt kérdezik, ki vagyok én, hanem azt, hogyan válunk mássá, mint amilyenek már voltunk.

A nyelv fontossága

Foucault (2004) és a posztmodern gondolkodók szerint a nyelv maga is a kultúra által meghatározott eszköz, így az elmesélt történetekre is hatnak a társadalmi diskurzusok. A nyelv maga is szervezőerő, amely a világképünket alakítja. A nyelven keresztül hozzuk létre a világot, annak a nyelven keresztül adunk értelmet. A nyelv révén tehát jelentést alkotunk, és konstruáljuk az általunk ismert világot. Mivel a megválasztott szavaknak hatása van a jelentésalkotási folyamatra, alakítja a gondolkodásunkat, a reakcióinkat, ezért tudatosan kell bánnunk velük (Freedman, 1996).

A narratív irányzat posztstrukturalista gondolkodásmódja nem feltételezi például, hogy pszichológiai struktúrával rendelkezünk. Óvatosan kell tehát bánnunk az olyan kifejezésekkel, melyek azt sugallják, hogy vannak például pszichológiai rétegeink. Ha ezeket a kifejezéseket elméleti keret nélkül használjuk, önálló életre kelnek, és immár nemcsak egy elmélet részei lesznek a sok közül, hanem olyan „igazságok”, melyek korlátozzák a gondolkodásunkat. A posztstrukturalista beszéd olyan kifejezésekre támaszkodik, amely a tudatosan megismerhető dolgokat írják le: például értékeket, vágyakat, szándékokat, elveket, reményeket és álmokat. Nem várja el, hogy egy ember értelmezzen egy másikat.

A modern vagy strukturalista gondolkodás a nyelven keresztül olyan keretet teremt, melyben a valóság megkérdőjelezhetetlen, az elméleteket, értelmezéseket előtérbe helyezve „igazságra” és „bizonyosságra” épít. A beszélő felek a tudás hierarchiáján belül pozicionálódnak. Ez által a szakértői tudás pozíciója hatalmi viszonyt teremt. A narratív etika az elszámolhatóság, átláthatóság, a hierarchia csökkentése, a decentralizált pozíció fenntartására törekszik, ezért a tanácsadó a segítséget kérő személy (a kliens) szavaira, elméleteire, preferenciáira összpontosít, a saját elméleteit, preferenciáit pedig a segítő beszélgetésen kívül hagyja. Tehát a nyelv dekonstruálása is szükséges és fontos a narratív irányzatban. A narratív segítő beszélgetésben minden feltételezést kibontunk, hogy megvizsgálható legyen, mindent megkérdőjelezünk, még azt is, ami alapigazságnak tűnik. Ha a kliens utal egy elméletre, visszakérdezhetünk, hogy miért pont ezt az elméletet választotta az összes elmélet közül. A narratív irányzatban gondolkodó segítők nem azt állítják, hogy az egyes elméletek rosszak vagy hamisak lennének, csak hangsúlyozzák, hogy azok feltalált és nem pedig felfedezett elméletek, vagy ötletek, ki kell bontani őket, hogy ne maradjanak megkérdőjelezhetetlen igazságok. Hangsúlyozzák, hogy az egyes elméletek egy adott kultúrára, normákra reflektálnak, és alkalmasak az erkölcsi ítélkezésre, megbélyegzésre, a hatalom gyakorlására.

Freedman és Combs (2023) a narratív etika témájával foglalkozó workshopjukon izgalmas gyakorlati példát mutattak arra, hogyan lehet csökkenteni a tudás pozíciójából fakadó hatalmi viszony kialakulását. Elmondták, hogy amikor az amerikai társadalombiztosítási rendszer nyomására kénytelenek diagnózist adni (Gene Combs gyakorló pszichiáter) például egy gyógyszer felírásához vagy táppénz kiírásához, a diagnózist tartalmazó szakvélemény csatolmányaként minden esetben megtoldják azt egy kötött szövegű kiegészítéssel, mely ellensúlyozni hivatott a hatalmi pozícióból származó címke, egy diagnózis az identitásra káros hatással bíró aspektusát: „Egy diagnózis nem határozza meg azt, hogy ki a személy. Egyszerűen viselkedésminták és tünetek csoportjának gyűjtőneve, de azt nem magyarázza, hogy azok hogyan alakultak ki. Ez a klinikusok közti kommunikáció rövidítését szolgálja. Soha nem szabad egy személy értékére való utalásként használni.” Izgalmas kérdés a szerzőpáros esetében a saját tanácsadói árképzésük is. Elmondták, hogy feministakritikai és narratív megfontolásaik arra vezették őket, hogy a férfi pszichiáter orvos (Combs) ma már ugyanazzal a tarifával dolgozik óránként, mint szociális munkás végzettségű felesége (Jill Freedman).

A narratív segítő beszélgetés célja az élményközeli problémaleírások előhívása. Annak segítése, hogy a segítséget kérő személy az általa tapasztalt, egyedi és sajátos módon jellemezze és tegye személyessé megéléseit, valamint, hogy önmagát tegye tanácsadói státuszba. A strukturalista és a posztstrukturalista (azaz narratív) szóhasználat jellemzőit az alábbi táblázatba foglalva hasonlíthatjuk össze.

A nyelvben, a szóhasználatban, a kérdések megfogalmazásában tükröződik a tanácsadó decentrális (nem központi) pozíciója azáltal, hogy a kliens nyelvhasználatát, aggodalmát, preferenciáit tartja központban. A narratív tanácsadáson tehát a nyelvhasználat történetét és következményeit tudatosítani kell, valamint a nem szándékolt hatásoktól lehetőleg meg kell szabadulni (Hayward, 2020). White (1990, 1992) nemcsak arra ügyelt, hogy kerüljön minden nemek vagy származás szerinti megkülönböztetést sugalló kifejezést, hanem felhívta a figyelmet azokra a kifejezésekre is, melyek a hatalmi kapcsolatokra épülő diskurzust erősítő intézményekben születtek. Ott, ahol ezek a szóhasználatok olyan implicit jelentéseket hordozhatnak, amelyeket nem feltétlen ismerünk fel, mégis hatást gyakorolnak. Különösen az orvosi modell nyelvezetét tartja kerülendőnek, mivel úgy véli, a modellre jellemző szóhasználat tárgyiasítja az emberek életét, patologizáló és távolságtartó (Payne, 2014).

Narratív terápiás módszerek

Az alábbiakban a narratív szemléletű segítő beszélgetés legalapvetőbb gyakorlati módszereit, eszközeit veszem sorra.

1. A történet és a probléma megnevezése

White (1990, 1992) azokat az elsőre elmondott beszámolókat, amelyek tele vannak frusztrációval, és alig van bennük remény, „problémákkal telített leírásnak”, majd később „szegényes leírásnak” nevezi. Ez a segítséget kérő személy jelenlegi domináns története. A tanácsadó feladata a mellett, hogy ezt a történetet elfogadja az, hogy bátorítsa a klienst, hogy részletesebben írja le a történetet, és meséljen arról, milyen hatással vannak a nehézségek az életére – hiszen azt feltételezi, hogy ez nem a teljes vagy egyetlen történet. Abból indul ki, hogy a kezdeti történetből kimaradnak elfeledett részletek, emlékek.

Ahogy a kliens bővíti kezdeti narratíváját, a tanácsadó arra kéri, hogy adjon specifikus neveket a problémáinak. Ez egy olyan fogalom vagy megnevezés, mely egy szóba vagy egy rövid mondatba foglalja a problémát. Ilyen lehet például „a bántalmazás” vagy „a feszültség a házasságban”. A megnevezés elősegíti, hogy pontosítsuk a nehézséget, illetve segíti a személy nagyobb kontroll-érzetét. Valamint precíz meghatározást ad a probléma externalizálásához (Payne, 2014).

2. Externalizálás és metaforák használata

A narratív irányzatú segítő beszélgetés egyik kiindulópontja az a feltételezés, hogy a probléma hatással van a személyre, nem pedig a személyben magában létezik. White (Dulwich Centre Found, 2018) sokat hangoztatott, és sokat idézett, híressé vált mondata szerint: „A probléma a probléma. Nem az ember a probléma.” Ahogy erről már korábban szó volt, nyelvileg is fontos kifejezni a probléma kívülre helyezését, melyet externalizáló nyelvhasználattal tehetünk meg. Ennek célja, hogy segítsük az embereket identitásuk és problémáik elkülönítésében. Elősegítsük, hogy a problémákat úgy fogják fel, mint amelyek a körülményekben, társas viszonyokban jöttek létre, nem pedig személyiségük része. Egy esetben nem használnak externalizáló nyelvet, amikor ártalmas vagy bántalmazó viselkedés leírásáról van szó. Ezeket nyíltan megnevezik: például: „Hosszú ideig bántalmazta önt,” vagy „Hosszú ideig bántalmazta őt.”

Az internalizáló beszédmód annyira átjárja a kultúránk beszéd és gondolkodási gyakorlatát, hogy az externalizálás éber figyelmet igényel. Az alábbi – Mark Haywardtól (2022) idézett – példák segítségül lehetnek, hogy meglássuk a kívül helyezésre a lehetőséget. Ha például egy kliens azt mondja, „olyan depressziós vagyok”, kérdezhetjük a következőt: „Mikor járt Önnél először a depresszió?” vagy „A depresszió szívesen látott vendég Önnél, vagy már túllépte azt az időt, amíg szívesen látta?”. Ha egy kliens azt mondja, „tudom, hogy rossz anya vagyok”, kérdezhetjük azt, hogy „milyen élettapasztalatok próbálták meggyőzni erről?” Illetve például, ha egy szülő azt mondja, „a fiam lusta”, kérdezhetjük azt, hogy „milyen lustaságra a legfogékonyabb?” illetve „milyen lustaságokat tud néha elkerülni?” Az „Ági anorexiás” kijelentésre reagálhatunk azzal a kérdéssel, hogy „hogyan éli meg Ági az életét az anorexiával?”

A narratív megközelítés szeret metaforákat használni. A problémának való ellenállás metaforái nagyon sokfélék lehetnek. Egyes metaforák biztonságosabbak, mint mások. A harcos metaforák például veszélyesek lehetnek, arra hívják azt embert, hogy harcoljanak, visszautasítsanak, megszegjenek, legyőzzenek. Az alábbi metaforák elkerülik ezt a veszélyt (Hayward, 2022):

• otthagyjuk a problémát (az ágencia fogalmából kiindulva)
• sztrájkolunk a probléma ellen (a civil cselekvés gondolatából kiindulva)
• önmagunkat elkülönítve látjuk a problémától (a szeparáció és individuáció fogalmaiból kiindulva)
• dacolunk a problémából következő elvárásokkal (az ellenállás gondolatából kiindulva)
• hatástalanítjuk a problémát (a felhatalmazás gondolatából kiindulva)
• oktatjuk a problémát (a tanítás fogalmából kiindulva)
• életünk területét visszaszerezzük a problémától (a földrajzi gondolkodásból kiindulva)
• aláássuk a problémát (a földrajzi gondolkodásból kiindulva)
• csökkentjük a probléma befolyását (a személyes ágencia fogalmából kiindulva)
• életünket visszavesszük a probléma kezéből (a bábszínház gondolatából kiindulva)
• kijövünk a probléma árnyékából (a fény fogalmából kiindulva)
• csökkentjük a probléma nyomását az életünkben (az élet pszichológiai felfogásából kiindulva)
• lemondunk a probléma szolgálatáról (a foglalkoztatás fogalmából kiindulva)
• megszelídítjük a problémát (a betanítás fogalmából kiindulva)
• felszerszámozzunk a problémát (a lovaglás világából kiindulva)

3. Kivételek

Ahhoz, hogy a probléma-fókuszú domináns történettől egy preferált alternatív („gazdag”-nak vagy „vastag”-nak nevezett) narratívához jussunk, ennek a másik beszámolónak a nyomait kell keresnünk. A tanácsadónak érdemes figyelnie azokra a cselekedetekre, eseményekre vagy gondolatokra, amelyek nem egészen illeszkednek a problématörténethez vagy annak a személy identitására gyakorolt következményeihez. Fókuszálni kell bármire, ami azt sugallja, hogy a problématörténet nem az egyetlen vagy teljes történet.

Amikor olyan részletre bukkanunk, amelyek módosítják vagy akár cáfolják a problémákkal telített történeteket, a tanácsadó arra kéri a személyt, hogy részletesen mesélje el ezeknek a kivételeknek a körülményeit, természetét. Ez a dekonstrukció segít abban, hogy ez a második, kivételes történet hiteles és erős beszámolóvá váljon, ne merüljön feledésbe. A kivételes eseményeket aktív exploráció által is előidézhetjük, ehhez több lehetőséget számba vehetünk. Kereshetünk például olyan időszakot, ami még a probléma megjelenése előtt volt, vagy amikor a probléma hirtelen eltűnt, vagy kevésbé volt súlyos. („Meséljen olyan időszakról, amikor a probléma még nem volt jelen!” / „Előfordult már, hogy a probléma kevésbé súlyos köntösben jelentkezett?”) Kereshetünk olyan kontextust, amelyben a probléma nem vagy kevésbé jelenik meg. („Inkább a probléma vagy a saját akarata hozta el Önt erre a mai találkozóra?”) Kereshetünk olyan kapcsolatokat, amelyben a probléma nem vagy kevésbé súlyosan jelenik meg. („Tehát azt mondja, hogy amikor Erzsi mamával van, a fekete mélységek szürkévé enyhülnek?”) Rákérdezhetünk, miért nem adták még fel a küzdelmet. („Miért nem törődött bele a dolgokba?” / „Milyen helyzetetek alakították azt a hozzáállását, hogy ezt a helyzetet ne csak tétlenül nézze és elfogadja?”) Megnézhetjük, hogy létezik-e a problémának alternatív megértése. Érthetjük úgy, hogy egy problémás viselkedés mögött valamilyen megoldási kísérlet húzódik. („Tehát a fia mindig verekszik. Mi lehet neki annyira fontos, hogy veszekedjen miatta. Miért küzd vagy mi ellen próbál védekezni?”) (Hayward, 2022).

A kivétel megtalálása után a kivétel kidolgozása is fontos. A lehető legtöbb részletet érdemes felidéztetni, megtudni, mi tette lehetővé, mennyire volt jelentős. Értelmet, jelentést kell neki adni, az értékekhez kell kapcsolni. Ehhez érdemes megtudni, miért volt fontos ez a kivétel, mit árul el arról, hogy mi a személy szándéka az életben, mit mond arról, hogy a személy mit képvisel az életben. Fontos rákérdezni, volt-e más alkalom is, amikor a személy olyasmit tett, ami az előbb megnevezett értékeket, elkötelezettségeket tükrözte. Olyan alkalmakat keresünk tehát, aminek van valami köze a kivételhez vagy a kivétel jelentéséhez. Ez segít „lehorgonyozni” a mostani kivételt, vagyis a jelen összekapcsolódik a múltbéli epizódokkal. Még inkább lehorgonyozhatjuk az egyedi kimeneteleket, ha fontos személyekhez köthetővé válnak. Rákérdezhetünk például, ki örülne leginkább ennek a kivételes kimenetelnek, vagy ki lenne az, aki azt mondaná: „Tudtam, hogy képes vagy rá.” Ez után érdemes a kivételes történetet a jövőre is kiterjeszteni. Például összefoglaltathatjuk a klienssel, mit von le ebből a beszélgetésből, vagy ha leírná a tanulságot, az milyen hatással lenne a jövőjére (Hayward, 2022).

4. Fel-idézés

Az emberek önértékelését, pozitívabb identitását erősítheti, ha felidézik azoknak a jelentős embereknek az emlékét, akik pozitív hatást gyakoroltak identitásukra, és arra, akikké váltak vagy válni szeretnének. Lehetnek élők, holtak vagy fiktív személyek, hírességek is. A tanácsadó segítségével a kliens jelképesen meghívja ezeket az embereket, hogy képjenek be élete klubjába. White (1992) ezt a módszert fel-idézésnek (re-membering) nevezi.

A fel-idéző beszélgetésben az identitás kérdése jelenik meg oly módon, hogy rájövünk, kinek a szemén keresztül láthatjuk magunkat szerethető, elfogadható pozitív emberként. Mik azok a (szerzett) tulajdonságok, szkillek, értékek, amelyek fontossá váltak a számunkra. Ebben a gyakorlatban megtudjuk, hogy a felidézett személy mivel járult hozzá a kliens életéhez, milyen változást hozott ez a kapcsolat az életébe. Megtudjuk, hogy ez az illető hogyan befolyásolta azt, hogy mit gondol magáról és az életéről. Például segíthetnek ebben az olyan kérdések, amelyek arra kérdeznek rá, mit értékel, mit ismert fel ez a személy a kliensben, vagy ha az ő szemén keresztül látná önmagát, mit értékelne, becsülne benne a leginkább. Egy fontos fordulat, hogy ez után azt igyekszünk megtudni, hogy a kliens mit tett hozzá a felidézett személy életéhez. Mi változott az ő életében a klienssel való kapcsolat miatt. Igyekszünk megtudni, hogy ez a kapcsolódás milyen módokon volt hatással a felidézett személy magáról vagy az élet fontosságáról való gondolkodásra (Hayward, 2022).

5. Külső tanúk

White (1990) szerint az embereknek szükségük van arra, hogy a tanácsadó-segítőn kívül más is hallja, ahogy újra elbeszélik a történetüket. Ezért biztatta őket, hogy találjanak olyan személyt, akit meghívhatnak a terápiás ülésre, és akinek szívesen újra mondanák az átdolgozott történetüket. A narratív irányzatú segítő beszélgetéseken ennél fogva gyakran jelen vannak meghívott barátok, rokonok, ismerősök, akik jelenlétükkel támogatják a „gazdag” narratíva megszilárdulását.

Mark Hayward (2022) a képzésein arra biztatja a leendő narratív segítőket, hogy bizonyos esetekben érdemes olyasvalakiket felkutatni és meghívni, aki a probléma tapasztalati szakértője. Például egy abortusz-dilemmával jelentkező kliens esetében meghívott valakit az ülésre, aki megtapasztalta ezt az élethelyzetet, hogy közösen beszélgessenek. Hangsúlyozza, hogy ez nemcsak a kliens számára kedvező hatású, hanem a meghívott „szakértőnek” is sokat adhat.

White (1992) később kifejlesztette a külső tanúk módszerét, melynek lényege, hogy a terápia megfelelő szakaszában hallgatóságot biztosít, mely más terapeutákból, vagy a személy által meghívottakból áll. A külső csoportnak specifikus feladata van, a segítő beszélgetés meghallgatása után visszajelzést, reflexiót adnak a résztvevőknek. Fontos azonban, hogy ezek ne elméletek, javaslatok vagy vélemények legyenek, melyek azt implikálják, hogy az objektivitásnak, a szakértelemnek vagy az abszolút igazságnak a birtokában vannak. Inkább kapcsolódásra hívja a tanúkat, olyan kérdések mentén például, hogy mely kifejezés, momentum keltette fel leginkább a figyelmét, mik rezonáltak benne leginkább, illetve milyen emlékek vagy képek jutottak eszükbe. Volt-e valami az elhangzottak közül, ami elgondolkodtatta őket az értékekről vagy érzelmekről. Olyan kérdéseket érdemes tehát a külső tanúknak feltenni, amelyek arra ösztönzik őket, hogy a saját történetük keretébe helyezzék az érdeklődésüket, ezáltal észrevételeik személyessé és egyedivé válnak, nem pedig elméleti vagy általános jellegűek (Payne, 2014).

Egy másik gyakran használt, sőt alapértelmezett módszer az ülések videofelvételre való rögzítése. Ezek a felvételek mindig a kliens tulajdonát képezik, azt az ülés után megkapják, másolatot a terapeuta nem őriz meg. A felvételt a személy használhatja arra, hogy ő maga újra nézi, de arra is, hogy másoknak megmutatja. Narratív terapeuták gyakran számolnak be ezeknek a mások által újra nézett felvételek pozitív hatásáról.

6. Narratív dokumentumok használata

A tanácsadó használhat írásos dokumentumokat a segítő folyamat során. Ezeket írhatja ő maga, vagy a problémájával hozzá forduló ember, vagy akár a kliens ismerőse is. Ezen dokumentumok felhasználási módja, illetve megszületésük célja sokféle lehet. Az alábbi fejezetben ezekre térek ki bővebben.

A terápiás dokumentumok használatának többféle célja lehet. Az egyik cél vagy inkább hatás, hogy a tanácsadó szerepe nem értékelődik túl. A figyelem a kliens kezdeményezésein, eredményein van, nem a tanácsadó személyén vagy ötletein. Ezt a hozzáállást minden dokumentumnak tükrözi érdemes, akárki is hozza azt létre. Egy másik célja a dokumentumok megalkotásának, hogy a segítő folyamatot kiterjessze a terápiás szobán kívüli életre. Az írások elősegítik, hogy ne csak az ülés helyszíne jelentse a változást. A legfontosabb remélt terápiás hatás pedig a felfedezések, változások életben tartása, megszilárdítása, még a tanácsadói folyamat lezárása után is (Payne, 2014).

A narratív terápiás dokumentumok tekinthetők a hatalmi viszony dekonstrukciójának is. Egy ember életében rengeteg hatalmi pozíciót hirdető, és sokszor lealacsonyító papír születik róla. A hivatalos iratok, nyilvántartások, bizonyítványok, oklevelek, diplomák, engedélyek, orvosi eredmények, leletek, szakvélemények és egyéb dokumentumok egy nyilvántartási számmal ellátva tárgyiasítják, elidegenítik a személyt. A narratív terápiás dokumentumok ezeknek a láthatatlanul hatást gyakorló papíroknak az ellentételezései, azok hatását hivatottak ellensúlyozni. Egyrészt ezek mindig a klienssel való közös munka eredményei, még akkor is, ha a tanácsadó az, aki megszövegezi az elért eredményt rögzítő leírást, a kliens értékrendjét, fókuszát és stílusát a középpontban tartva. Másrészt ezek személyes hangvételű írások, kerülik a hivatalos vagy szakértői stílust (kivéve, amikor direkt a „hivatalossá tétel” a cél). Sokszor lírai szövegek, melyek nyíltak, nyilvánosak, valamit ünnepelnek, bizonyos eredményeket megerősítenek, illetve tanúkat hívnak a kliens számára fontos lépésekhez.

Formáját tekintve a dokumentum lehet levél, nyilatkozat, oklevél, kreatív (írás)mű, művészi alkotás, hang-vagy videófelvétel, rajz vagy fénykép. A létrehozó kiléte szempontjából is többféle lehet. A leggyakoribb, hogy vagy a tanácsadó vagy a kliens írja / hozza létre, e mellett a segítő és a segítséget kérő közösen is létrehozhatják akár az ülésen, illetve – mondjuk felkérésre – alkothatnak mások, a kliens rokonai, ismerősei, fontos kapcsolatai is terápiás hatású dokumentumot.

Abban, hogy mikor és hogyan kerüljenek elő a dokumentumok, két fontos irányelvet érdemes követnünk. Az egyik, hogy mint minden házi feladat, ezek az alkotások is mint megajánlott lehetőségek kerüljenek elő a folyamatban, semmiképp ne legyen „kötelező”. Ha például a kliens nem tekinti fontosnak, relevánsnak, ne erőltessük, vagy ha eltérően oldja meg a „feladatot” a megbeszélttől, örüljünk, hogy kezébe vette az irányítást és kezdeményezést. A másik irányelv az időzítésre vonatkozik: mindig a kliens „mögött kell maradni”, hátulról támogatni. Vigyázni kell, hogy ne írjunk például eredményt rögzítő levelet túl korán, mert ha a kliens észlelése nincs összhangban a tanácsaóéval abban, hogy hol tart, akkor a megerősítéseket nem érzi majd valóságosnak és igaznak. Ekkor a leírtakat leereszkedő vagy üres biztatásként vagy lelkesítésként értheti, mely frusztrációt okozhat. Akkor érdemes tehát hasonló műfajban írni vagy íratni, amikor az ülések már segítettek abban, hogy a narratíva gazdagabb leírás legyen, és az eredmény megszilárdítása így ugródeszka lesz a domináns történet dekonstrukciójához (Payne, 2014). A tanácsadó által írt levelek, dokumentumok esetében fontos lehet még az, hogy a dokumentum „használatának” módját előre egyeztessük a klienssel, megbeszéljük, mikor, hogyan fogja olvasni, hol fogja a fizikai levelet tartani, ki olvashatja még el stb. Illetve a dokumentumok használatának elengedhetetlen része az általuk keltett hatás utólagos megbeszélése a tanácsadói térben.

7. A dokumentumok fajtái

A leggyakrabban használt dokumentum talán az ülést rögzítő levél. Ezt a tanácsadó fogalmazza meg és küldi el a kliensnek az ülés után. Az ülésen előkerült témákat foglalja össze. Hugh Fox (2003) és mások (Payne, 2014) szorgalmazzák, hogy a levelek stílusa inkább irodalmi legyen, mint hivatalos vagy pláne diagnosztikus. Fontos eleme, hogy kiemelje az alternatív történetet. E mellett dokumentálhatja a múl-, jelen-, vagy jövőbéli lehetőségeket. Rögzítheti a kliens pozícióját, viszonyát egy lehetséges preferált történethez. Tartalmazhat szó szerinti idézetet, valamint előnyös, ha inkább cselekvő igéket használ (például a helyett, hogy „ön nyugodt”, úgy fogalmazunk, hogy „visszavette a kontrollt”), a probléma externalizálásakor, a megszemélyesítés során inkább főneveket írunk (például „a vagdosás ezt és ezt teszi”). Tartalmazhat feltételes módot, humort.

Ennek a műfajnak egy izgalmas és nagyon erős hatású változatát Angel Yuen (2024), trauma témával foglalkozó narratív terapeuta dolgozta ki, aki egy traumatikus esemény beszámolója után verssé formálja kliense szó szerint idézett szavait, és versben rögzítve küldi el az új tudást, új narratívát tartalmazó leírást. Yuen felhívja a figyelmet, hogy még a traumatikus esemény történetében is van egy másik történet, a remény, a kapcsolódás, az értékek története, az ellenállás tetteit és az élet megélésének készségeit tartalmazó narratíva.

A tudás-dokumentum egy másik fontos típusa a narratív írásoknak. Akkor érdemes elővenni ezt az eszközt, ha félő, hogy a kliens szem elől téveszti a preferált identitást, készségeket, tudásokat. Ezt az írást közösen a klienssel írjuk, a kérdések során megtalált állításokat, axiómákat tartalmazza. A tanácsadó alá is írhatja, dátummal, pecséttel láthatja el (inkább valamilyen alternatív pecsét-megoldással élve, nem hivatalos orvosi vagy klinikusi pecséttel), mintegy tanúsítva az állítások igazát. Ezt a fizikai térben létező papírt a segítséget kérő személy magánál tarthatja, ha az erőt ad neki, bármikor újra elolvashatja, nehéz, stresszes helyzetben előveheti. A tartalma általában az egyéni és társas identitásra koncentrál, vagy valamilyen, a személynek fontos tudást, készséget rögzít (Fox, 2003).

Izgalmas, de ritkábban előforduló csoport a terjesztésre szánt dokumentumok csoportja. Ez a leírás is rögzíti a személy preferált történetét, írhatja akár a tanácsadó, akár maga a kliens, a különlegessége az, hogy rajta kívül más is láthatja. A kliens odaadhatja a számára fontos ismerőseinek, barátainak, családtagjainak, elősegítve ez által, hogy a környezet is észrevegye és segítse fenntartani a preferált narratívát. Tartalmazhat akár erre vonatkozó konkrét kérést is, például arra vonatkozóan, hogy ezek az ismerősök emlékeztessék a klienst valamire. A dokumentum elősegíti, hogy mások is kapcsolódhassanak a megosztott szándékhoz és értékhez (Fox, 2003).

Több narratív terapeuta beiktat a terápia lezárásakor valamilyen záró eseményt, egy ünnepséget, ahová meghívhatnak bárkit, és amelyen valamilyen tanúsítvány, oklevél is átadható. Fox ezt az átmenet rítusának dokumentumaként nevezte el. A serdülőknek kialakított intézményben, ahol Fox dolgozik például a „Tudás könyvének” nevezett nagy könyvet tartanak, amelybe a terápia lezárásakor a kliens beleírhatja a történetét, ezáltal publikussá teheti az új tudását. A narratív terapeuták gyakran úgy fogalmaznak, hogy a személy kliensből tanácsadóvá válik ekkor, és ezt ünneplik közösen, egy kitüntetés átadásával összekötve (Fox, 2003, Payne, 2014).

A fenti műfajokon kívül Payne (2014) további lehetséges példákat sorol fel, hozzátéve, hogy a lista bármeddig bővíthető, csak ötlet, kreativitás kérdése. Használhatunk megállapodást, mely egy kvázi szerződés a felek között, akik családterápiára jöttek, és amelyben rögzítjük, ki mit vállal. Egy másik, családterápiában használható dokumentum a kinevezés, mely valamelyik családtagot kinevezi valamilyen feladatra, rangra vagy posztra. Írhatunk egy elért eredmény után egy tanúsítványt vagy kitüntetést, melyben visszajelezzük, mit csinál másképp a kliens, és egyben gratulálunk hozzá. A segítő folyamat indulását, az egyenrangúság megalapozását segítheti az előzetes levél írása, melyet még az első ülés és megismerkedés előtt elküldhetünk a terápiába érkező személyeknek. Ez egyfajta előzetes várakozást mutat, és lehetőség van rögzíteni benne, mire számíthatnak az ülésen. Ez a műfaj különösen hasznos lehet a gyerekekkel folytatott egyéni vagy családterápiás munkában.

További nagyobb csoport a kliens által létrehozott bármilyen dokumentum: kollázs, napló, kvázi levél, valódi levél. Az írás maga lehet az élmények megértéséhez vezető út. Szóban lazábban fogalmazunk, hisz az elszáll, de amíg egy élményt írott formába öntünk, többször újra írjuk, átfogalmazzuk, addig alakítjuk az anyagot, amíg pontosan ki nem fejezi azt, amit szeretnénk. A folyamat során új jelentéseket fedezhetünk fel. Az írott formában megjelenő leírás megteremti a saját valóságát, és képviseli az eseményeket a személy számára, felülírva a strukturálatlan emlékeket, melyek megelőzték az írott beszámolót. A múltbéli események így asszociálódnak a biztonságos jelennel, és kimozdíthatja abból a pozícióból, amelyben kártékony jelenlétét képviselte az ön-narratívában. A terápiás írások tehát elősegíthetik a múltbéli események hatásától való elkülönülést – különösen, ha az egyedi kimeneteleket és a dekonstruált elképzeléseket is beépíti a személy a narratívába (Payne, 2014). Ezért fontos biztatni a klienseket, hogy az életükről írjanak is, ne csak beszéljenek.

A kliens által írt dokumentum mellett meg lehet említeni még a mások által létrehozott dokumentumok csoportját. Ide tartoznak azok az írások, visszajelzések, melyet a kliensnek fontos kapcsolatai fogalmaznak meg. Az írás ezen típusa segít csökkenteni a tanácsadó központi szerepét, és hangsúlyozza, hogy a kliens jelentős kapcsolatai inkább terápiás értékűek. A kliens felkérheti az ismerőseit levélíró kampányra, így a kapcsolataiban létező identitása, az, ahogy mások szemében ő látszódik, szintén hangot kaphat.

A narratív szemlélet helye a tanácsadói folyamatban

A narratív és a tanácsadói szemléletben sok a közös pont. Mindkét irányzat kerüli a hierarchikus viszonyt kliens és szakember között az együttműködés és egyenrangúság jellemzi a két fél kapcsolatát. Mindkettő a klienst helyezi középpontba, mint egy társadalomba, mikro- és makrokörnyezetbe beágyazott lényt. Mindkettő a tudás és a képességek tudatos felismerésére ösztönöz, és ezeket átalakító erejűnek tartja. Mindkettő célkitűzése, hogy elfogadó és tiszteletteljes közeget teremtsen. Egyik irányzat sem tekint a segítő munkára úgy, mint gyógyító folyamatra, vagy valamilyen diszfunkciók megjavítására fókuszáló terápiára. Mindkét irányzat a jelenre és a jövőre, valamint a kliens erőforrásaira fókuszál, nem pedig a múltra, hiányokra, gyengeségekre. Mindkét szemlélet időben rövidebb, témájában fókuszált folyamatot feltételez. A felsorolt hasonlóságok mentén tehát a narratív szemlélet jól használható a tanácsadói folyamatban, kidolgozott elvei, módszerei jól beilleszthetők a tanácsadói munkába.

Ugyanakkor fundamentális különbség, hogy míg a tanácsadói szemléletben megkülönböztetjük a tanácsadás szintjeit (lásd Wiegersma), a narratív szemlélet szerint ezek nem szétválasztható és nem szétválasztandó területek. A tanácsadói személetben elismerjük, hogy a kliens személyiség-szervezettsége szerint más és más munkamódok illeszkednek a segítő folyamathoz, lásd például tanácsadás vs. pszichoterápia. A narratív szemléletű terápia nem határozza meg a kliensek vagy problémák körét. A pszichiátriai, pszichológiai diagnózisokat, szakterminusokat kritikai gondolkodás tárgyává teszik, és mint elméleteket, ötleteket tartja számon, nem ismeri el, mint alapigazságokat.

Martin Payne: Narratív terápia

Második kiadás. Magyar Családterápiás Egyesület, 2014.

A fordítás alapjául szolgáló mű: Martin Payne – Narrative Therapy. An Introduction for Counsellors. Second Edition, 2006.

Payne kötete komoly és praktikus összefoglalása a narratív terápiás irányzat filozófiai alapjainak és gyakorlatának.

A szerző pályája elején tanárként dolgozott, ahol egyre inkább a problémákkal küzdő tanulók segítésére helyezte a fókuszt. Majd pályát változtatva, elsősorban személyközpontú irányzatban képződött tanácsadó szakpszichológussá vált. Később elvégezte Michael White intenzív narratív terápiás képzését Ausztráliában. Ma az Egyesült Királyságban folytat narratív irányzatú terápiás munkát egyénekkel, családokkal és párokkal. Személyes, közvetlen hangvételű írásában bemutatja, hogyan integrálta ezeket a hatásokat munkájába, hogyan alakított ki egy narratív terápiás gyakorlatot és életszemléletet.

A 156 tételes szakirodalommal bíró könyv világos és tömör áttekintést nyújt a narratív terápiás irányzat filozófiai szemléletéről és munkamódszeréről anélkül, hogy túlságosan leegyszerűsítené annak elméleti alapjait és gyakorlatait. Ez az átdolgozott és bővített második kiadás leírja a Michael White és David Epston által kidolgozott irányzat elméletét és gyakorlatát, valamint bemutatja a világ más narratív terapeutái által felvetett friss kérdéseket, kiegészítéseket, kezdeményezéseket.

A narratív terápia az emberek életéről és kapcsolatairól szóló történeteket (narratívákat) helyezi a terápiás folyamat középpontjába. Abból indul ki, hogy az irányított kérdések segítségével történő beszámolók és azok újra-mondása elősegítik egy új perspektíva kialakulását. Ez lehetőségeket teremt a segítséget kérő személy számára, hogy újra pozícionálja magát a felvetett kérdésekkel kapcsolatban.

A könyv első fejezete a narratív terápiás törekvés áttekintésével, a terápiás trendek közt elfoglalt helyével, alapfogalmainak definiálásával foglalkozik. A második fejezet sorra veszi az irányzat kialakulásában szerepet játszó elképzeléseket, filozófiai és eszmetörténeti áramlatokat. A harmadik fejezet a segítséget kérő személy narratívájának előhívásával foglalkozik. Payne kitér arra, hogyan bátorítsunk egy teljesebb, gazdagabb beszámoló megszületését, valamint itt foglalkozik a nyelv kérdéseivel, az externalizálás fogalmával, illetve a probléma megnevezésének kérdéseivel. A negyedik fejezet a történet metaforájának kibontását tartalmazza. Sorra veszi azok elemeit, szót ejt a domináns történetről, az egyedi kimenetelekről, a szereplőkről és cselekményekről. A kötet ötödik fejezetét kimondottan a kérdéseknek, azok típusainak, szintjeinek szenteli Payne. A hatodik fejezet kiváló áttekintést nyújt a terápiás eszközként használt dokumentumokról. Az egyes típusokhoz saját példákat is mellékel a szerző. A hetedik fejezet bemutatja, mikor és hogyan alkalmazzuk a külső tanúk módszerét a terápiás üléseken. A nyolcadik és a tizedik fejezetben példákat találunk a narratív terápiás gyakorlatra a depresszió, a bántalmazás és a poszttraumás reakciók kezelésével kapcsolatban. A kilencedik fejezet alapvető etikai kérdéseket vet fel, vizsgálja a terapeuta szerepét, pozícióját, a segítséget kérő személlyel való kapcsolatát és magát a terápia célját is.

Payne kötete kiváló összefoglaló munka, mely hasznos lehet a téma iránt érdeklődők
átfogó tájékozódására, a leendő narratív szakemberek képzésére, valamint a gyakorló segítő szakemberek ismereteinek bővítésére is. Ezeket a célokat szolgálják a kötetben elhelyezett esetvignetták és a szerző részletes és személyes példái az egyénekkel és párokkal végzett munkájából, a dokumentum-minták, illetve a fejezetek végén található rövid tartalmi összefoglalók, szövegdobozok, valamint a függelékben leírt páros szupervíziós gyakorlat módszerének leírása.

Köszönjük a jelzéseiteket, igyekszünk összeállítani az ajánlatainkat. Amennyiben szeretnétek tudni a fejleményekről, kérjük jelezzétek ezt felénk a kapcsolati űrlapon keresztül!

Az eseményről [itt] találtok több információt.

Mi előadással, workshopokkal és egy poszterrel készülünk.

Már alig várjuk!

…

Aztán ilyen boldogok voltunk, hogy sokan voltatok kíváncsiak az előadásainkra és érdekel titeket a Narratív terápia! Hamarosan jelentkezünk további információval a képzésekről.

Magyar Családterápiás Egyesület Vándorgyűlés – Szeged 2024.

Vecsernyés Anna, Panna Koves, Annamaria Balazs, Schauermann Tamás, Fanni Kucserka, Juhász Ildi!