Kucserka Fanni – Narratív dokumentumok használata a tanácsadásban
A narratív terápiás irányzat
Az alábbiakban bemutatom, hogyan indult el ez a friss irányzat, milyen elméleti, etikai alapelvei vannak. A narratív szemlélet a családterápiás módszerből indult ki, valamint a posztmodern szellemtörténeti korszaka és paradigmaváltása hívta elő. Kitérek az irányzat legfontosabb fogalmaira, témáira, mint az identitásfelfogására, a nyelv fontosságára. Majd az irányzat módszereit szedem össze, végül pedig a narratív dokumentumok használatának módszerét mutatom be.
Az irányzat indulása
A narratív terápia elveit és módszerét az új-zélandi David Epston és az ausztrál Michael White dolgozta ki az 1980-as években. Epston szociális munkás, White családterapeuta volt. Az irányzat megalkotása a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettségen alapult. A narratív szemlélet nemcsak egy új megközelítést, hanem paradigmaváltást jelentett a segítő beszélgetésben, a pszichoterápiában, a tanácsadásban, a családterápiában, a mediációban és a csoportterápiában.
Együttműködésük szellemiségét talán az egyik korai írásukból vett idézet tükrözi a legjobban: „Az egyik, ehhez a munkához kapcsolódó, számunkra központi jelentőségű elem, a kaland szelleme. Célunk, hogy megőrizzük ezt a szellemet, és tudjuk, hogy ha ezt elérjük, munkánk tovább fog fejlődni olyan módon, amely gazdagítja a mi életünket és azoknak a személyeknek az életét, akik a segítségünket kérik” (White és Epston, 1992, 9. o.). Ezt a szellemiséget viszik tovább az irányzat elkötelezett követői a világ minden táján, akik újragondolják, alakítják a narratív megközelítés elméletét és módszerét, valamint etikai aspektusait a terápiás szobákban és más helyszíneken egyaránt.
A narratív irányzat az embereket mindig szűkebb és tágabb társadalmi környezetük részének tekinti, így a közösségekkel való csoportos munka szerves része a terápiás munkának.
Michael White és David Epston (1992) nem feltételeztek diszfunkciókat, melyek az emberek viselkedését meghatározzák. Inkább a jelentésalkotási folyamatokra fordították figyelmüket. Arra, ahogyan az emberek életük eseményeit történetekké szervezik, mely történetek meghatározzák cselekedeteiket (White és Epston, 1990). Ezek a történetek az életünk narratívái, melyek a narratív segítő munkájának alapjai.
A narratív szemléletű segítő szakemberek segítik az egyéneket, családokat és közösségeket abban, hogy megismerjék egymás történetét, csökkentsék a problémák befolyását az életükre. A narratív irányzat egyik alapelve, hogy a segítő és a segítséget kérő személy egyenrangú. A segítő kerüli a hatalmi viszony kialakulását, a hierarchiát feltételező szakértő pozíciót.
Posztmodern és posztstrukturalista felfogásmód
White és Epston elképzelései a narratív terápiával kapcsolatban szorosan összefüggnek a posztmodern gondolkodással. Jerome Bruner (2005) amerikai pszichológus sokat foglalkozott elméletalkotása során a modern vagy pozitivista és a posztmodern világkép megkülönböztetésével. Kifejti, hogy míg a modern gondolkodás szerint a világra objektíven megismerhető, az emberen kívül álló entitásként tekintettek, addig a posztmodern világképben nincsenek objektív igazságok. Inkább a tapasztalatok különböző értelmezései léteznek. Ezek pedig a társas interakciókban alakulnak ki. Bruner (2005) ennek nyomán kétféle gondolkodást feltételez, a narratív gondolkodást és a paradigmatikus vagyis logikai gondolkodást. Ez utóbbi ok-okozati kapcsolatokat feltételez, kategóriákat hoz létre, elvont fogalmakkal él. Ezzel szemben a narratív gondolkodás emberi szándékokkal, vágyakkal, cselekedetekkel és a pszichés valósággal foglalkozik. Központjában a történetek állnak. A történetnek két részét különbözteti meg: a cselekvés mezejét, mely magába foglalja az eseményeket, a szereplőket, a szándékokat, valamint a tudatosság mezejét, amely a történet értelmezését, azaz a jelentéstulajdonítást tartalmazza. Azt, hogy mit gondolnak és éreznek a történet szereplői vagy a mesélő a szituációval kapcsolatban, mit jelent, mi a jelentősége a narrátor számára. A narratíva tehát a valóság egy változata, melynek kialakulását számos dolog befolyásolja, többek között az adott kultúra normái, konvenciói is (Fehér, 2010).
A narratíva, mint posztmodern fogalom a francia filozófus Paul Ricoeur (1991) nevéhez köthető. A narratíva alatt ön-narratívát ért, mely az az egyes szám első személyben elbeszélt történet, amelyen keresztül meghatározzuk, kik vagyunk. Ez az önmeghatározás az élettörténetünkkel kapcsolatos emlékeinket, a különböző társas helyzetekben betöltött szerepeinket foglalja magába. Ezekből az ön-narratívákból gyakran mesélünk el kivonatokat másoknak (és önmagunknak), mely részletek több változatban fordulhatnak elő, de a domináns témái, fogalmai ismétlődnek. A személyek a domináns történeteiket gyakran kivetítik a feltételezett jövőbe is. A narratív terápia célja – az irodalmi alkotások létrehozásával kapcsolatos területről származó metaforát használva – ennek a történetnek az „átírása” vagy „átszerkesztése”.
Ricoeur (1991) a narratívát, mint az emberi tudatosság központját írja le. Elmélete szerint a narratíva-alkotás egy mentális strukturáló folyamat, melyen keresztül meghatározzuk egzisztenciális kapcsolatunkat az objektív és szubjektív világgal és annak eseményeivel. Ricoeur fogalma a posztmodern gondolkodással szoros összefüggésben értelmezhető, melynek középpontjában az a felismerés áll, hogy a világ és az emberi élet több párhuzamos leírásának is létjogosultsága van. A posztmodern megközelítés nem feltételez, ezért nem tekinti meghatározhatónak egy probléma hátterében álló ismeretlen világot. Inkább az életünkről alkotott jelentés az, ami megismerhető. Ez pedig a narratíván keresztül fejeződik ki. Az irányzat szerint ezek a történetek nemcsak az emlékeink összefoglalásai, hanem befolyásoló erővel bírnak. A történetek folyamatosan hatnak egyrészt egymásra, másrészt arra, ahogy az életünket éljük, harmadrészt a további történetekre, amelyeket majd ez után mesélünk. Az emberek tehát az előzetes szűrőiken keresztül alkotják meg a maguk valóságát. Ezeknek az előzetes elképzeléseknek kialakításában szerepet játszanak múltbéli élményeik, valamint annak a mikro- és makrotársadalomnak a normái és jellemzői, amelyben élnek (Payne, 2014).
A posztmodern a racionális, hatalmon alapuló modern világkép elleni reakció volt. Ehhez hasonlóan a posztstrukturalizmus a fogalom lényegéből adódóan a strukturalizmussal szemben létrejött irányzat. A modern vagy strukturalista és a posztmodern vagy posztstrukturalista terápiás megközelítések főbb különbségeit az alábbi, gyakorlati példákkal illusztrált táblázat foglalja össze (Hayward, 2022).
| Modern vagy strukturalista megközelítés | Posztmodern vagy posztstrukturalista megközelítés |
| Tények megállapítására törekszik.
„Mi történt valójában aznap?” |
Megpróbálja megérteni a tapasztalatokat és jelentésadásokat.
„Milyen volt az a nap Önnek?” |
| A terapeuta tudását tartja fókuszban.
„Ha több időt töltene Mátéval, az segítene közelebb kerülniük egymáshoz.” |
A kliens tudását tartja fókuszban.
„Milyen cselekedetek illenének ahhoz a vágyához, hogy közelebb kerüljön |
| Hipotézisek és megállapítások szerint szerveződik.
„Mária azért teszi ezt, hogy közelebb kerüljön az anyjához.” |
A kliens téma-preferenciái szerint szerveződik.
„Kíváncsi, mi történik itt Máriával?” |
| Az általánosat keresi, hogy ne tévessze meg a szokatlan.
„Mi történik általában egy vitában?” |
Keresi a szokatlant, hogy ne hagyja magát félrevezetni az általánostól.
„Meséljen többet erről az egyszeri eseményről!” |
| A nagy gondolatokon vagy feltételezéseken alapuló általánosításokra helyezi a hangsúlyt.
„A férj visszavonulását a felesége nyaggatása váltja ki.” |
Hangsúlyt helyez a sajátos és személyes tudásra.
„Miért volt fontos, hogy ekkor visszahúzódjon a feleségétől?” |
| Az egyének osztályozására törekszik.
„Gábor 5,7 pontot ért el a Depresszió Skálán.” |
Az élet és az identitás konkrét részleteit keresi. „Mekkora ez a depresszió, amivel szemben áll, Gábor?” |
| A felszíni cselekvéseket a mélyebb identitás kódolt nyomainak tekinti.
„Ezek a tagadások arra utalnak, hogy mélyen legbelül erősen védekezik.” |
A felszíni jelenségeket tekinti minden ismeretünknek – és ezeket mindannyian értelmezhetjük. „Élete mely részeit fontos, hogy ne felejtse el?” |
| Normákra hivatkozik, hogy értékelje az emberek életét.
„Szülőként ezt nem teheti.” |
Támogatja az embereket abban, hogy az általuk vágyott életet élhessék.
„Osztja mások aggodalmát a cselekedeteivel kapcsolatban?” |
Az identitás kérdései
A modernitás, mint szellemtörténeti kor felfogása szerint a személyiség egy olyan szilárd én-állapot, ami a kialakulása után már lényegesen nem változik (lásd pl. Erikson és Rogers modelljei). A posztmodern gondolkodók szerint az identitás folyamatosan változik. A narratívum, mely az identitást hordozza, sőt maga a személy identitása, az egész életen át folyamatosan változik, alakul. A narratív szemléletű identitás elmélet szakít a statikus identitásfelfogással, valamint nagy hangsúlyt helyet a társadalmi kontextus identitásformáló erejére.
Foucault (2004) szerint a modern társadalmakban a nem normálisnak vagy betegnek címkézett emberek elkülönülnek a társadalom egészséges részétől. Megállapítja, hogy a nyelv ennek az elnyomásnak az eszköze. A hatalom birtokosai a nyelv által uralják a társadalmi diskurzust, meghatározzák, hogy kit tekintünk őrültnek, kit nem. Majd ezek az elnyomott egyének a negatív megkülönböztetéseket internalizálják, azonosulnak azokkal. Foucault (2004) tehát azonosította azokat a beszédmódokat, amelyek problémás identitásokat rendeltek egyesekhez (pl. elmebetegek, boszorkányok, gyenge/egészségtelen/függő/nyaggató/követelőző személy, diszfunkcionális szülők, skizofrenogén családok), elkülönítve őket a többiektől. Ezek totalizáló leírások. A személy tárgyiasul, amikor problémákat tartalmazó edényként tartják őt számon, és azt gondolják, hogy a problémák az identitásuk tükröződései. Ha a problémákat belsőként látják, akkor a feladatuk, hogy saját maguk ellen lépjenek fel. A nyugati pszichológia követi az internalizáló gyakorlatot. Az internalizáló versus externalizló beszédmód, gondolkodás bemutatását a következő táblázatban mutatom be, a szorongás példáján keresztül.
| Internalizáló megfogalmazás | Externalizáló megfogalmazás |
| ◼ Mióta vált szorongóvá?
◼ Hogy érez magával kapcsolatban, amikor szorong? ◼ Mit gondol, mi tette ilyen szorongóvá? ◼ Van a szorongásának családi gyökere? ◼ Hogy hatnak ezek a szorongások az életére?
|
◼ Hogy emlékszik, mikor avatkozott először az életébe a szorongás?
◼ Mi történhetett az életében, ami sebezhetővé tette a szorongás befolyásával szemben? ◼ Mit akar elhitetni Önnel a szorongás önmagáról? ◼ Mit akar elhitetni Önnel a szorongás másokról? ◼ Vannak a szorongásnak trükkjei vagy taktikái, amiket arra használ, hogy megpróbálja befolyásolni az életét? ◼ Milyen helyzetekben a legvalószínűbb, hogy a szorongás megpróbál felülkerekedni magán?
|
Az identitás természetéről a ma is aktív amerikai narratív terapeutapárosa négy axiómát fogalmaz meg. Combs és Freedman (2016) leszögezik, hogy 1) az identitás kapcsolatokban értelmezhető (relational), vagyis az, hogy kiknek gondoljuk magunkat, abból is tevődik össze, hogy mások hogyan érzékelnek minket, mik az elvárásaik velünk szemben. 2) Az identitás részekből álló (distributed). Különböző helyeken, helyzetekben különböző módokon manifesztálódik, például emlékfoszlányokban, anekdotákban, a Facebook profilunkban, orvosi vagy egyéb dokumentumokban stb. Ezek az identitás-szeletek időnként egy egységes szelf-érzetté állnak össze, máskor nem, hanem megmarad sokféleségében. 3) Helyzetekben, szituációkban jelenik meg (performed), vagyis mindig emberi kapcsolatainkban vagyunk nézők vagy résztvevők. Valamint 4) az identitás mindig folyamatában változó (fluid). A döntéseinkkel, cselekedeteinkkel, megnyilvánulásainkkal mindig új identitásokba lépünk, a változást nem lehet elkerülni. A terápiában, tanácsadásban ezt a folyamat-jelleget hangsúlyozzák. Nem azt kérdezik, ki vagyok én, hanem azt, hogyan válunk mássá, mint amilyenek már voltunk.
A nyelv fontossága
Foucault (2004) és a posztmodern gondolkodók szerint a nyelv maga is a kultúra által meghatározott eszköz, így az elmesélt történetekre is hatnak a társadalmi diskurzusok. A nyelv maga is szervezőerő, amely a világképünket alakítja. A nyelven keresztül hozzuk létre a világot, annak a nyelven keresztül adunk értelmet. A nyelv révén tehát jelentést alkotunk, és konstruáljuk az általunk ismert világot. Mivel a megválasztott szavaknak hatása van a jelentésalkotási folyamatra, alakítja a gondolkodásunkat, a reakcióinkat, ezért tudatosan kell bánnunk velük (Freedman, 1996).
A narratív irányzat posztstrukturalista gondolkodásmódja nem feltételezi például, hogy pszichológiai struktúrával rendelkezünk. Óvatosan kell tehát bánnunk az olyan kifejezésekkel, melyek azt sugallják, hogy vannak például pszichológiai rétegeink. Ha ezeket a kifejezéseket elméleti keret nélkül használjuk, önálló életre kelnek, és immár nemcsak egy elmélet részei lesznek a sok közül, hanem olyan „igazságok”, melyek korlátozzák a gondolkodásunkat. A posztstrukturalista beszéd olyan kifejezésekre támaszkodik, amely a tudatosan megismerhető dolgokat írják le: például értékeket, vágyakat, szándékokat, elveket, reményeket és álmokat. Nem várja el, hogy egy ember értelmezzen egy másikat.
A modern vagy strukturalista gondolkodás a nyelven keresztül olyan keretet teremt, melyben a valóság megkérdőjelezhetetlen, az elméleteket, értelmezéseket előtérbe helyezve „igazságra” és „bizonyosságra” épít. A beszélő felek a tudás hierarchiáján belül pozicionálódnak. Ez által a szakértői tudás pozíciója hatalmi viszonyt teremt. A narratív etika az elszámolhatóság, átláthatóság, a hierarchia csökkentése, a decentralizált pozíció fenntartására törekszik, ezért a tanácsadó a segítséget kérő személy (a kliens) szavaira, elméleteire, preferenciáira összpontosít, a saját elméleteit, preferenciáit pedig a segítő beszélgetésen kívül hagyja. Tehát a nyelv dekonstruálása is szükséges és fontos a narratív irányzatban. A narratív segítő beszélgetésben minden feltételezést kibontunk, hogy megvizsgálható legyen, mindent megkérdőjelezünk, még azt is, ami alapigazságnak tűnik. Ha a kliens utal egy elméletre, visszakérdezhetünk, hogy miért pont ezt az elméletet választotta az összes elmélet közül. A narratív irányzatban gondolkodó segítők nem azt állítják, hogy az egyes elméletek rosszak vagy hamisak lennének, csak hangsúlyozzák, hogy azok feltalált és nem pedig felfedezett elméletek, vagy ötletek, ki kell bontani őket, hogy ne maradjanak megkérdőjelezhetetlen igazságok. Hangsúlyozzák, hogy az egyes elméletek egy adott kultúrára, normákra reflektálnak, és alkalmasak az erkölcsi ítélkezésre, megbélyegzésre, a hatalom gyakorlására.
Freedman és Combs (2023) a narratív etika témájával foglalkozó workshopjukon izgalmas gyakorlati példát mutattak arra, hogyan lehet csökkenteni a tudás pozíciójából fakadó hatalmi viszony kialakulását. Elmondták, hogy amikor az amerikai társadalombiztosítási rendszer nyomására kénytelenek diagnózist adni (Gene Combs gyakorló pszichiáter) például egy gyógyszer felírásához vagy táppénz kiírásához, a diagnózist tartalmazó szakvélemény csatolmányaként minden esetben megtoldják azt egy kötött szövegű kiegészítéssel, mely ellensúlyozni hivatott a hatalmi pozícióból származó címke, egy diagnózis az identitásra káros hatással bíró aspektusát: „Egy diagnózis nem határozza meg azt, hogy ki a személy. Egyszerűen viselkedésminták és tünetek csoportjának gyűjtőneve, de azt nem magyarázza, hogy azok hogyan alakultak ki. Ez a klinikusok közti kommunikáció rövidítését szolgálja. Soha nem szabad egy személy értékére való utalásként használni.” Izgalmas kérdés a szerzőpáros esetében a saját tanácsadói árképzésük is. Elmondták, hogy feministakritikai és narratív megfontolásaik arra vezették őket, hogy a férfi pszichiáter orvos (Combs) ma már ugyanazzal a tarifával dolgozik óránként, mint szociális munkás végzettségű felesége (Jill Freedman).
A narratív segítő beszélgetés célja az élményközeli problémaleírások előhívása. Annak segítése, hogy a segítséget kérő személy az általa tapasztalt, egyedi és sajátos módon jellemezze és tegye személyessé megéléseit, valamint, hogy önmagát tegye tanácsadói státuszba. A strukturalista és a posztstrukturalista (azaz narratív) szóhasználat jellemzőit az alábbi táblázatba foglalva hasonlíthatjuk össze.
| Strukturalista nyelvhasználat | Posztstrukturalista nyelvhasználat |
| – Internalizál
– Pszichológiai rétegeket feltételez – A nyelvet megkérdőjelezés nélkül használja – Azt közvetíti, hogy az ember tulajdonságok tartálya – Azt közvetíti, hogy van állandó személyiség, emberi lényeg, emberi természet, vannak tudattalan mechanizmusok, hajtóerők, erősségek, pszichológiai szükségletek – Bizonyos elméletek igazság státuszt kaptak, ezáltal korlátozza a gondolkodást, kreativitást – Nehezíti a rutinszerű gondolkodáson kívül kerülést |
– Externalizál
– Kerüli az intuíció, spiritualitás, empátia révén szerzett tudásszerzést – Azt írja le, amit tudatosan megismerhetünk – Az identitást tartja a legfőbb értéknek – A cselekedetek értelmét a személy szándékai, értékei vizsgálata révén adja – Vizsgálja a személy tudását, értékeit, vágyát, kívánságát, reményét, álmát, elveit, szeretetét, elkötelezettségét, szándékát, célját, szenvedélyét |
A nyelvben, a szóhasználatban, a kérdések megfogalmazásában tükröződik a tanácsadó decentrális (nem központi) pozíciója azáltal, hogy a kliens nyelvhasználatát, aggodalmát, preferenciáit tartja központban. A narratív tanácsadáson tehát a nyelvhasználat történetét és következményeit tudatosítani kell, valamint a nem szándékolt hatásoktól lehetőleg meg kell szabadulni (Hayward, 2020). White (1990, 1992) nemcsak arra ügyelt, hogy kerüljön minden nemek vagy származás szerinti megkülönböztetést sugalló kifejezést, hanem felhívta a figyelmet azokra a kifejezésekre is, melyek a hatalmi kapcsolatokra épülő diskurzust erősítő intézményekben születtek. Ott, ahol ezek a szóhasználatok olyan implicit jelentéseket hordozhatnak, amelyeket nem feltétlen ismerünk fel, mégis hatást gyakorolnak. Különösen az orvosi modell nyelvezetét tartja kerülendőnek, mivel úgy véli, a modellre jellemző szóhasználat tárgyiasítja az emberek életét, patologizáló és távolságtartó (Payne, 2014).
Narratív terápiás módszerek
Az alábbiakban a narratív szemléletű segítő beszélgetés legalapvetőbb gyakorlati módszereit, eszközeit veszem sorra.
1. A történet és a probléma megnevezése
White (1990, 1992) azokat az elsőre elmondott beszámolókat, amelyek tele vannak frusztrációval, és alig van bennük remény, „problémákkal telített leírásnak”, majd később „szegényes leírásnak” nevezi. Ez a segítséget kérő személy jelenlegi domináns története. A tanácsadó feladata a mellett, hogy ezt a történetet elfogadja az, hogy bátorítsa a klienst, hogy részletesebben írja le a történetet, és meséljen arról, milyen hatással vannak a nehézségek az életére – hiszen azt feltételezi, hogy ez nem a teljes vagy egyetlen történet. Abból indul ki, hogy a kezdeti történetből kimaradnak elfeledett részletek, emlékek.
Ahogy a kliens bővíti kezdeti narratíváját, a tanácsadó arra kéri, hogy adjon specifikus neveket a problémáinak. Ez egy olyan fogalom vagy megnevezés, mely egy szóba vagy egy rövid mondatba foglalja a problémát. Ilyen lehet például „a bántalmazás” vagy „a feszültség a házasságban”. A megnevezés elősegíti, hogy pontosítsuk a nehézséget, illetve segíti a személy nagyobb kontroll-érzetét. Valamint precíz meghatározást ad a probléma externalizálásához (Payne, 2014).
2. Externalizálás és metaforák használata
A narratív irányzatú segítő beszélgetés egyik kiindulópontja az a feltételezés, hogy a probléma hatással van a személyre, nem pedig a személyben magában létezik. White (Dulwich Centre Found, 2018) sokat hangoztatott, és sokat idézett, híressé vált mondata szerint: „A probléma a probléma. Nem az ember a probléma.” Ahogy erről már korábban szó volt, nyelvileg is fontos kifejezni a probléma kívülre helyezését, melyet externalizáló nyelvhasználattal tehetünk meg. Ennek célja, hogy segítsük az embereket identitásuk és problémáik elkülönítésében. Elősegítsük, hogy a problémákat úgy fogják fel, mint amelyek a körülményekben, társas viszonyokban jöttek létre, nem pedig személyiségük része. Egy esetben nem használnak externalizáló nyelvet, amikor ártalmas vagy bántalmazó viselkedés leírásáról van szó. Ezeket nyíltan megnevezik: például: „Hosszú ideig bántalmazta önt,” vagy „Hosszú ideig bántalmazta őt.”
Az internalizáló beszédmód annyira átjárja a kultúránk beszéd és gondolkodási gyakorlatát, hogy az externalizálás éber figyelmet igényel. Az alábbi – Mark Haywardtól (2022) idézett – példák segítségül lehetnek, hogy meglássuk a kívül helyezésre a lehetőséget. Ha például egy kliens azt mondja, „olyan depressziós vagyok”, kérdezhetjük a következőt: „Mikor járt Önnél először a depresszió?” vagy „A depresszió szívesen látott vendég Önnél, vagy már túllépte azt az időt, amíg szívesen látta?”. Ha egy kliens azt mondja, „tudom, hogy rossz anya vagyok”, kérdezhetjük azt, hogy „milyen élettapasztalatok próbálták meggyőzni erről?” Illetve például, ha egy szülő azt mondja, „a fiam lusta”, kérdezhetjük azt, hogy „milyen lustaságra a legfogékonyabb?” illetve „milyen lustaságokat tud néha elkerülni?” Az „Ági anorexiás” kijelentésre reagálhatunk azzal a kérdéssel, hogy „hogyan éli meg Ági az életét az anorexiával?”
A narratív megközelítés szeret metaforákat használni. A problémának való ellenállás metaforái nagyon sokfélék lehetnek. Egyes metaforák biztonságosabbak, mint mások. A harcos metaforák például veszélyesek lehetnek, arra hívják azt embert, hogy harcoljanak, visszautasítsanak, megszegjenek, legyőzzenek. Az alábbi metaforák elkerülik ezt a veszélyt (Hayward, 2022):
- otthagyjuk a problémát (az ágencia fogalmából kiindulva)
- sztrájkolunk a probléma ellen (a civil cselekvés gondolatából kiindulva)
- önmagunkat elkülönítve látjuk a problémától (a szeparáció és individuáció fogalmaiból kiindulva)
- dacolunk a problémából következő elvárásokkal (az ellenállás gondolatából kiindulva)
- hatástalanítjuk a problémát (a felhatalmazás gondolatából kiindulva)
- oktatjuk a problémát (a tanítás fogalmából kiindulva)
- életünk területét visszaszerezzük a problémától (a földrajzi gondolkodásból kiindulva)
- aláássuk a problémát (a földrajzi gondolkodásból kiindulva)
- csökkentjük a probléma befolyását (a személyes ágencia fogalmából kiindulva)
- életünket visszavesszük a probléma kezéből (a bábszínház gondolatából kiindulva)
- kijövünk a probléma árnyékából (a fény fogalmából kiindulva)
- csökkentjük a probléma nyomását az életünkben (az élet pszichológiai felfogásából kiindulva)
- lemondunk a probléma szolgálatáról (a foglalkoztatás fogalmából kiindulva)
- megszelídítjük a problémát (a betanítás fogalmából kiindulva)
- felszerszámozzunk a problémát (a lovaglás világából kiindulva)
3. Kivételek
Ahhoz, hogy a probléma-fókuszú domináns történettől egy preferált alternatív („gazdag”-nak vagy „vastag”-nak nevezett) narratívához jussunk, ennek a másik beszámolónak a nyomait kell keresnünk. A tanácsadónak érdemes figyelnie azokra a cselekedetekre, eseményekre vagy gondolatokra, amelyek nem egészen illeszkednek a problématörténethez vagy annak a személy identitására gyakorolt következményeihez. Fókuszálni kell bármire, ami azt sugallja, hogy a problématörténet nem az egyetlen vagy teljes történet.
Amikor olyan részletre bukkanunk, amelyek módosítják vagy akár cáfolják a problémákkal telített történeteket, a tanácsadó arra kéri a személyt, hogy részletesen mesélje el ezeknek a kivételeknek a körülményeit, természetét. Ez a dekonstrukció segít abban, hogy ez a második, kivételes történet hiteles és erős beszámolóvá váljon, ne merüljön feledésbe. A kivételes eseményeket aktív exploráció által is előidézhetjük, ehhez több lehetőséget számba vehetünk. Kereshetünk például olyan időszakot, ami még a probléma megjelenése előtt volt, vagy amikor a probléma hirtelen eltűnt, vagy kevésbé volt súlyos. („Meséljen olyan időszakról, amikor a probléma még nem volt jelen!” / „Előfordult már, hogy a probléma kevésbé súlyos köntösben jelentkezett?”) Kereshetünk olyan kontextust, amelyben a probléma nem vagy kevésbé jelenik meg. („Inkább a probléma vagy a saját akarata hozta el Önt erre a mai találkozóra?”) Kereshetünk olyan kapcsolatokat, amelyben a probléma nem vagy kevésbé súlyosan jelenik meg. („Tehát azt mondja, hogy amikor Erzsi mamával van, a fekete mélységek szürkévé enyhülnek?”) Rákérdezhetünk, miért nem adták még fel a küzdelmet. („Miért nem törődött bele a dolgokba?” / „Milyen helyzetetek alakították azt a hozzáállását, hogy ezt a helyzetet ne csak tétlenül nézze és elfogadja?”) Megnézhetjük, hogy létezik-e a problémának alternatív megértése. Érthetjük úgy, hogy egy problémás viselkedés mögött valamilyen megoldási kísérlet húzódik. („Tehát a fia mindig verekszik. Mi lehet neki annyira fontos, hogy veszekedjen miatta. Miért küzd vagy mi ellen próbál védekezni?”) (Hayward, 2022).
A kivétel megtalálása után a kivétel kidolgozása is fontos. A lehető legtöbb részletet érdemes felidéztetni, megtudni, mi tette lehetővé, mennyire volt jelentős. Értelmet, jelentést kell neki adni, az értékekhez kell kapcsolni. Ehhez érdemes megtudni, miért volt fontos ez a kivétel, mit árul el arról, hogy mi a személy szándéka az életben, mit mond arról, hogy a személy mit képvisel az életben. Fontos rákérdezni, volt-e más alkalom is, amikor a személy olyasmit tett, ami az előbb megnevezett értékeket, elkötelezettségeket tükrözte. Olyan alkalmakat keresünk tehát, aminek van valami köze a kivételhez vagy a kivétel jelentéséhez. Ez segít „lehorgonyozni” a mostani kivételt, vagyis a jelen összekapcsolódik a múltbéli epizódokkal. Még inkább lehorgonyozhatjuk az egyedi kimeneteleket, ha fontos személyekhez köthetővé válnak. Rákérdezhetünk például, ki örülne leginkább ennek a kivételes kimenetelnek, vagy ki lenne az, aki azt mondaná: „Tudtam, hogy képes vagy rá.” Ez után érdemes a kivételes történetet a jövőre is kiterjeszteni. Például összefoglaltathatjuk a klienssel, mit von le ebből a beszélgetésből, vagy ha leírná a tanulságot, az milyen hatással lenne a jövőjére (Hayward, 2022).
4. Fel-idézés
Az emberek önértékelését, pozitívabb identitását erősítheti, ha felidézik azoknak a jelentős embereknek az emlékét, akik pozitív hatást gyakoroltak identitásukra, és arra, akikké váltak vagy válni szeretnének. Lehetnek élők, holtak vagy fiktív személyek, hírességek is. A tanácsadó segítségével a kliens jelképesen meghívja ezeket az embereket, hogy képjenek be élete klubjába. White (1992) ezt a módszert fel-idézésnek (re-membering) nevezi.
A fel-idéző beszélgetésben az identitás kérdése jelenik meg oly módon, hogy rájövünk, kinek a szemén keresztül láthatjuk magunkat szerethető, elfogadható pozitív emberként. Mik azok a (szerzett) tulajdonságok, szkillek, értékek, amelyek fontossá váltak a számunkra. Ebben a gyakorlatban megtudjuk, hogy a felidézett személy mivel járult hozzá a kliens életéhez, milyen változást hozott ez a kapcsolat az életébe. Megtudjuk, hogy ez az illető hogyan befolyásolta azt, hogy mit gondol magáról és az életéről. Például segíthetnek ebben az olyan kérdések, amelyek arra kérdeznek rá, mit értékel, mit ismert fel ez a személy a kliensben, vagy ha az ő szemén keresztül látná önmagát, mit értékelne, becsülne benne a leginkább. Egy fontos fordulat, hogy ez után azt igyekszünk megtudni, hogy a kliens mit tett hozzá a felidézett személy életéhez. Mi változott az ő életében a klienssel való kapcsolat miatt. Igyekszünk megtudni, hogy ez a kapcsolódás milyen módokon volt hatással a felidézett személy magáról vagy az élet fontosságáról való gondolkodásra (Hayward, 2022).
5. Külső tanúk
White (1990) szerint az embereknek szükségük van arra, hogy a tanácsadó-segítőn kívül más is hallja, ahogy újra elbeszélik a történetüket. Ezért biztatta őket, hogy találjanak olyan személyt, akit meghívhatnak a terápiás ülésre, és akinek szívesen újra mondanák az átdolgozott történetüket. A narratív irányzatú segítő beszélgetéseken ennél fogva gyakran jelen vannak meghívott barátok, rokonok, ismerősök, akik jelenlétükkel támogatják a „gazdag” narratíva megszilárdulását.
Mark Hayward (2022) a képzésein arra biztatja a leendő narratív segítőket, hogy bizonyos esetekben érdemes olyasvalakiket felkutatni és meghívni, aki a probléma tapasztalati szakértője. Például egy abortusz-dilemmával jelentkező kliens esetében meghívott valakit az ülésre, aki megtapasztalta ezt az élethelyzetet, hogy közösen beszélgessenek. Hangsúlyozza, hogy ez nemcsak a kliens számára kedvező hatású, hanem a meghívott „szakértőnek” is sokat adhat.
White (1992) később kifejlesztette a külső tanúk módszerét, melynek lényege, hogy a terápia megfelelő szakaszában hallgatóságot biztosít, mely más terapeutákból, vagy a személy által meghívottakból áll. A külső csoportnak specifikus feladata van, a segítő beszélgetés meghallgatása után visszajelzést, reflexiót adnak a résztvevőknek. Fontos azonban, hogy ezek ne elméletek, javaslatok vagy vélemények legyenek, melyek azt implikálják, hogy az objektivitásnak, a szakértelemnek vagy az abszolút igazságnak a birtokában vannak. Inkább kapcsolódásra hívja a tanúkat, olyan kérdések mentén például, hogy mely kifejezés, momentum keltette fel leginkább a figyelmét, mik rezonáltak benne leginkább, illetve milyen emlékek vagy képek jutottak eszükbe. Volt-e valami az elhangzottak közül, ami elgondolkodtatta őket az értékekről vagy érzelmekről. Olyan kérdéseket érdemes tehát a külső tanúknak feltenni, amelyek arra ösztönzik őket, hogy a saját történetük keretébe helyezzék az érdeklődésüket, ezáltal észrevételeik személyessé és egyedivé válnak, nem pedig elméleti vagy általános jellegűek (Payne, 2014).
Egy másik gyakran használt, sőt alapértelmezett módszer az ülések videofelvételre való rögzítése. Ezek a felvételek mindig a kliens tulajdonát képezik, azt az ülés után megkapják, másolatot a terapeuta nem őriz meg. A felvételt a személy használhatja arra, hogy ő maga újra nézi, de arra is, hogy másoknak megmutatja. Narratív terapeuták gyakran számolnak be ezeknek a mások által újra nézett felvételek pozitív hatásáról.
6. Narratív dokumentumok használata
A tanácsadó használhat írásos dokumentumokat a segítő folyamat során. Ezeket írhatja ő maga, vagy a problémájával hozzá forduló ember, vagy akár a kliens ismerőse is. Ezen dokumentumok felhasználási módja, illetve megszületésük célja sokféle lehet. Az alábbi fejezetben ezekre térek ki bővebben.
A terápiás dokumentumok használatának többféle célja lehet. Az egyik cél vagy inkább hatás, hogy a tanácsadó szerepe nem értékelődik túl. A figyelem a kliens kezdeményezésein, eredményein van, nem a tanácsadó személyén vagy ötletein. Ezt a hozzáállást minden dokumentumnak tükrözi érdemes, akárki is hozza azt létre. Egy másik célja a dokumentumok megalkotásának, hogy a segítő folyamatot kiterjessze a terápiás szobán kívüli életre. Az írások elősegítik, hogy ne csak az ülés helyszíne jelentse a változást. A legfontosabb remélt terápiás hatás pedig a felfedezések, változások életben tartása, megszilárdítása, még a tanácsadói folyamat lezárása után is (Payne, 2014).
A narratív terápiás dokumentumok tekinthetők a hatalmi viszony dekonstrukciójának is. Egy ember életében rengeteg hatalmi pozíciót hirdető, és sokszor lealacsonyító papír születik róla. A hivatalos iratok, nyilvántartások, bizonyítványok, oklevelek, diplomák, engedélyek, orvosi eredmények, leletek, szakvélemények és egyéb dokumentumok egy nyilvántartási számmal ellátva tárgyiasítják, elidegenítik a személyt. A narratív terápiás dokumentumok ezeknek a láthatatlanul hatást gyakorló papíroknak az ellentételezései, azok hatását hivatottak ellensúlyozni. Egyrészt ezek mindig a klienssel való közös munka eredményei, még akkor is, ha a tanácsadó az, aki megszövegezi az elért eredményt rögzítő leírást, a kliens értékrendjét, fókuszát és stílusát a középpontban tartva. Másrészt ezek személyes hangvételű írások, kerülik a hivatalos vagy szakértői stílust (kivéve, amikor direkt a „hivatalossá tétel” a cél). Sokszor lírai szövegek, melyek nyíltak, nyilvánosak, valamit ünnepelnek, bizonyos eredményeket megerősítenek, illetve tanúkat hívnak a kliens számára fontos lépésekhez.
Formáját tekintve a dokumentum lehet levél, nyilatkozat, oklevél, kreatív (írás)mű, művészi alkotás, hang-vagy videófelvétel, rajz vagy fénykép. A létrehozó kiléte szempontjából is többféle lehet. A leggyakoribb, hogy vagy a tanácsadó vagy a kliens írja / hozza létre, e mellett a segítő és a segítséget kérő közösen is létrehozhatják akár az ülésen, illetve – mondjuk felkérésre – alkothatnak mások, a kliens rokonai, ismerősei, fontos kapcsolatai is terápiás hatású dokumentumot.
Abban, hogy mikor és hogyan kerüljenek elő a dokumentumok, két fontos irányelvet érdemes követnünk. Az egyik, hogy mint minden házi feladat, ezek az alkotások is mint megajánlott lehetőségek kerüljenek elő a folyamatban, semmiképp ne legyen „kötelező”. Ha például a kliens nem tekinti fontosnak, relevánsnak, ne erőltessük, vagy ha eltérően oldja meg a „feladatot” a megbeszélttől, örüljünk, hogy kezébe vette az irányítást és kezdeményezést. A másik irányelv az időzítésre vonatkozik: mindig a kliens „mögött kell maradni”, hátulról támogatni. Vigyázni kell, hogy ne írjunk például eredményt rögzítő levelet túl korán, mert ha a kliens észlelése nincs összhangban a tanácsaóéval abban, hogy hol tart, akkor a megerősítéseket nem érzi majd valóságosnak és igaznak. Ekkor a leírtakat leereszkedő vagy üres biztatásként vagy lelkesítésként értheti, mely frusztrációt okozhat. Akkor érdemes tehát hasonló műfajban írni vagy íratni, amikor az ülések már segítettek abban, hogy a narratíva gazdagabb leírás legyen, és az eredmény megszilárdítása így ugródeszka lesz a domináns történet dekonstrukciójához (Payne, 2014). A tanácsadó által írt levelek, dokumentumok esetében fontos lehet még az, hogy a dokumentum „használatának” módját előre egyeztessük a klienssel, megbeszéljük, mikor, hogyan fogja olvasni, hol fogja a fizikai levelet tartani, ki olvashatja még el stb. Illetve a dokumentumok használatának elengedhetetlen része az általuk keltett hatás utólagos megbeszélése a tanácsadói térben.
7. A dokumentumok fajtái
A leggyakrabban használt dokumentum talán az ülést rögzítő levél. Ezt a tanácsadó fogalmazza meg és küldi el a kliensnek az ülés után. Az ülésen előkerült témákat foglalja össze. Hugh Fox (2003) és mások (Payne, 2014) szorgalmazzák, hogy a levelek stílusa inkább irodalmi legyen, mint hivatalos vagy pláne diagnosztikus. Fontos eleme, hogy kiemelje az alternatív történetet. E mellett dokumentálhatja a múl-, jelen-, vagy jövőbéli lehetőségeket. Rögzítheti a kliens pozícióját, viszonyát egy lehetséges preferált történethez. Tartalmazhat szó szerinti idézetet, valamint előnyös, ha inkább cselekvő igéket használ (például a helyett, hogy „ön nyugodt”, úgy fogalmazunk, hogy „visszavette a kontrollt”), a probléma externalizálásakor, a megszemélyesítés során inkább főneveket írunk (például „a vagdosás ezt és ezt teszi”). Tartalmazhat feltételes módot, humort.
Ennek a műfajnak egy izgalmas és nagyon erős hatású változatát Angel Yuen (2024), trauma témával foglalkozó narratív terapeuta dolgozta ki, aki egy traumatikus esemény beszámolója után verssé formálja kliense szó szerint idézett szavait, és versben rögzítve küldi el az új tudást, új narratívát tartalmazó leírást. Yuen felhívja a figyelmet, hogy még a traumatikus esemény történetében is van egy másik történet, a remény, a kapcsolódás, az értékek története, az ellenállás tetteit és az élet megélésének készségeit tartalmazó narratíva.
A tudás-dokumentum egy másik fontos típusa a narratív írásoknak. Akkor érdemes elővenni ezt az eszközt, ha félő, hogy a kliens szem elől téveszti a preferált identitást, készségeket, tudásokat. Ezt az írást közösen a klienssel írjuk, a kérdések során megtalált állításokat, axiómákat tartalmazza. A tanácsadó alá is írhatja, dátummal, pecséttel láthatja el (inkább valamilyen alternatív pecsét-megoldással élve, nem hivatalos orvosi vagy klinikusi pecséttel), mintegy tanúsítva az állítások igazát. Ezt a fizikai térben létező papírt a segítséget kérő személy magánál tarthatja, ha az erőt ad neki, bármikor újra elolvashatja, nehéz, stresszes helyzetben előveheti. A tartalma általában az egyéni és társas identitásra koncentrál, vagy valamilyen, a személynek fontos tudást, készséget rögzít (Fox, 2003).
Izgalmas, de ritkábban előforduló csoport a terjesztésre szánt dokumentumok csoportja. Ez a leírás is rögzíti a személy preferált történetét, írhatja akár a tanácsadó, akár maga a kliens, a különlegessége az, hogy rajta kívül más is láthatja. A kliens odaadhatja a számára fontos ismerőseinek, barátainak, családtagjainak, elősegítve ez által, hogy a környezet is észrevegye és segítse fenntartani a preferált narratívát. Tartalmazhat akár erre vonatkozó konkrét kérést is, például arra vonatkozóan, hogy ezek az ismerősök emlékeztessék a klienst valamire. A dokumentum elősegíti, hogy mások is kapcsolódhassanak a megosztott szándékhoz és értékhez (Fox, 2003).
Több narratív terapeuta beiktat a terápia lezárásakor valamilyen záró eseményt, egy ünnepséget, ahová meghívhatnak bárkit, és amelyen valamilyen tanúsítvány, oklevél is átadható. Fox ezt az átmenet rítusának dokumentumaként nevezte el. A serdülőknek kialakított intézményben, ahol Fox dolgozik például a „Tudás könyvének” nevezett nagy könyvet tartanak, amelybe a terápia lezárásakor a kliens beleírhatja a történetét, ezáltal publikussá teheti az új tudását. A narratív terapeuták gyakran úgy fogalmaznak, hogy a személy kliensből tanácsadóvá válik ekkor, és ezt ünneplik közösen, egy kitüntetés átadásával összekötve (Fox, 2003, Payne, 2014).
A fenti műfajokon kívül Payne (2014) további lehetséges példákat sorol fel, hozzátéve, hogy a lista bármeddig bővíthető, csak ötlet, kreativitás kérdése. Használhatunk megállapodást, mely egy kvázi szerződés a felek között, akik családterápiára jöttek, és amelyben rögzítjük, ki mit vállal. Egy másik, családterápiában használható dokumentum a kinevezés, mely valamelyik családtagot kinevezi valamilyen feladatra, rangra vagy posztra. Írhatunk egy elért eredmény után egy tanúsítványt vagy kitüntetést, melyben visszajelezzük, mit csinál másképp a kliens, és egyben gratulálunk hozzá. A segítő folyamat indulását, az egyenrangúság megalapozását segítheti az előzetes levél írása, melyet még az első ülés és megismerkedés előtt elküldhetünk a terápiába érkező személyeknek. Ez egyfajta előzetes várakozást mutat, és lehetőség van rögzíteni benne, mire számíthatnak az ülésen. Ez a műfaj különösen hasznos lehet a gyerekekkel folytatott egyéni vagy családterápiás munkában.
További nagyobb csoport a kliens által létrehozott bármilyen dokumentum: kollázs, napló, kvázi levél, valódi levél. Az írás maga lehet az élmények megértéséhez vezető út. Szóban lazábban fogalmazunk, hisz az elszáll, de amíg egy élményt írott formába öntünk, többször újra írjuk, átfogalmazzuk, addig alakítjuk az anyagot, amíg pontosan ki nem fejezi azt, amit szeretnénk. A folyamat során új jelentéseket fedezhetünk fel. Az írott formában megjelenő leírás megteremti a saját valóságát, és képviseli az eseményeket a személy számára, felülírva a strukturálatlan emlékeket, melyek megelőzték az írott beszámolót. A múltbéli események így asszociálódnak a biztonságos jelennel, és kimozdíthatja abból a pozícióból, amelyben kártékony jelenlétét képviselte az ön-narratívában. A terápiás írások tehát elősegíthetik a múltbéli események hatásától való elkülönülést – különösen, ha az egyedi kimeneteleket és a dekonstruált elképzeléseket is beépíti a személy a narratívába (Payne, 2014). Ezért fontos biztatni a klienseket, hogy az életükről írjanak is, ne csak beszéljenek.
A kliens által írt dokumentum mellett meg lehet említeni még a mások által létrehozott dokumentumok csoportját. Ide tartoznak azok az írások, visszajelzések, melyet a kliensnek fontos kapcsolatai fogalmaznak meg. Az írás ezen típusa segít csökkenteni a tanácsadó központi szerepét, és hangsúlyozza, hogy a kliens jelentős kapcsolatai inkább terápiás értékűek. A kliens felkérheti az ismerőseit levélíró kampányra, így a kapcsolataiban létező identitása, az, ahogy mások szemében ő látszódik, szintén hangot kaphat.
A narratív szemlélet helye a tanácsadói folyamatban
A narratív és a tanácsadói szemléletben sok a közös pont. Mindkét irányzat kerüli a hierarchikus viszonyt kliens és szakember között az együttműködés és egyenrangúság jellemzi a két fél kapcsolatát. Mindkettő a klienst helyezi középpontba, mint egy társadalomba, mikro- és makrokörnyezetbe beágyazott lényt. Mindkettő a tudás és a képességek tudatos felismerésére ösztönöz, és ezeket átalakító erejűnek tartja. Mindkettő célkitűzése, hogy elfogadó és tiszteletteljes közeget teremtsen. Egyik irányzat sem tekint a segítő munkára úgy, mint gyógyító folyamatra, vagy valamilyen diszfunkciók megjavítására fókuszáló terápiára. Mindkét irányzat a jelenre és a jövőre, valamint a kliens erőforrásaira fókuszál, nem pedig a múltra, hiányokra, gyengeségekre. Mindkét szemlélet időben rövidebb, témájában fókuszált folyamatot feltételez. A felsorolt hasonlóságok mentén tehát a narratív szemlélet jól használható a tanácsadói folyamatban, kidolgozott elvei, módszerei jól beilleszthetők a tanácsadói munkába.
Ugyanakkor fundamentális különbség, hogy míg a tanácsadói szemléletben megkülönböztetjük a tanácsadás szintjeit (lásd Wiegersma), a narratív szemlélet szerint ezek nem szétválasztható és nem szétválasztandó területek. A tanácsadói személetben elismerjük, hogy a kliens személyiség-szervezettsége szerint más és más munkamódok illeszkednek a segítő folyamathoz, lásd például tanácsadás vs. pszichoterápia. A narratív szemléletű terápia nem határozza meg a kliensek vagy problémák körét. A pszichiátriai, pszichológiai diagnózisokat, szakterminusokat kritikai gondolkodás tárgyává teszik, és mint elméleteket, ötleteket tartja számon, nem ismeri el, mint alapigazságokat.